Éreztél már terhet/nyomást a párod családja miatt?

Igen, sajnos éreztem.

Tudni kell, hogy a volt párom nem valami igyekvő ember, sokkal inkább a kifogásokat és a bűnbakot kereste. A kapcsolat végére már én is voltam hibás, amiért ő nem tanult a vizsgájára. (Addigra már csúszott eleget, de mindegy is...) Ezzel szemben az öccse teljesen az ellentéte volt. Ahhoz képest, amilyen 20-21 évesen volt, 23-24 éves korára már teljesen talpra állt, és a közös jövőjüket tervezgették a barátnőjével. A srác mindent megtett, hogy a tervek megvalósuljanak.

Na, akárhányszor átmentem, az anyja mindig csak az öcsiről és annak barátnőjéről áradozott, hogy ők mennyire tökéletesek. Én már semmit sem mertem mondani magamról, mert folyton rákontrázott valamivel. Ha én sikert értem el, akkor az semmit sem ért (vagy csak azért sikerülhetett, mert könnyű dolgom volt), ha beteg voltam, akkor közölte, hogy az a lány állandóan beteg, nem győzik az orvoshoz hordani. Úgy, hogy felém semmiféle együttérzést nem mutatott.

Mindig éreztette velem, hogy egy senki vagyok. Ráadásul mivel az exem két szalmaszálat nem tett keresztbe, hogy fejlődni, haladni (egyáltalán összeköltözni) tudjunk, még rosszabbul esett, hogy annak a lánynak megad mindent a pasija. Tudom, az irigység nem szép dolog, de bármennyire is próbáltam, nem tudtam elfojtani magamban. Amiket pedig én tettem a kapcsolatunkért, az természetesen semmit ért szerintük.

Úgy éreztem, hogy egy kívülálló feketebárány vagyok, akinek a boldogsága, ideje sosem érhet annyit, mint az övék. Közben az exemtől is csak a kifogásokat kaptam továbbra is. Kezdetben hibáztatta a szüleit, a tanárait, a főnökeit és a körülményeket... Amint leszállt a rózsaszín köd, vagy nem tudom, mi történt, már engem kezdett el felelőssé tenni a sikertelenségéért. Ekkor lettem igazán boldogtalan a kapcsolatban, és akkor már sejtettem, hogy sajnos szakítanom kell, ha nem akarom elvesztegetni az életem, rosszabb esetben a pszichiátrián kikötni.

#2, ha ez nekem szólt, akkor én megtartottam a távolságot. Eleinte próbáltam javítani a családi kapcsolaton, és megmutatni, hogy én is értékes ember vagyok, de aztán kénytelen voltam jegelni a dolgot a mentális egészségem érdekében. Nem jó folyamatosan azt hallgatni, hogy jelentéktelen vagy, mert a végén még elhiszed magadról.

A kapcsolat utolsó 1-2 évében szinte csak a nagyobb ünnepeken találkoztam velük. A szakítás viszont nem a családja miatt történt. :/ Szóval ez sajnos nem megoldás. Aki még benne van a kapcsolatban, és a párjával van közös jövőjük, annak megoldás lehet.