Ha itthonról dolgozom, az mások szerint is olyan, mintha nem dolgoznék? Az én felelősségem mindenről, még a párom kutyájáról gondoskodni?

Együtt élünk a párommal(F), én(N) most jó ideje itthonról dolgozom, ő nem. Korábban kivette valamennyire a részét a lakás körüli teendőkből, de aztán egyre inkább átment abba, hogy mivel én itthon vagyok és nem kell oda-vissza utazgatnom, simán ráérek mindent megcsinálni. Takarítás, főzés, mosás, minden.

Azért a munkám nem ilyen lightos. Rengeteget kell a gép előtt ülnöm és így van, hogy az esti órákban is dolgozom, míg a párom délután hazajön és másnap reggelig semmi dolga.

Az utolsó csepp a pohárban a kutya volt. A páromnak megismerkedésünk előttről van egy kutyusa, aki összeköltözéskor természetesen jött vele.

Az volt a megállapodás, hogy elsősorban továbbra is ő gondoskodik róla, én meg csak besegítgetek, ha kell.

Ma reggel a párom szólt, hogy elaludt, nem volt ideje a reggeli sétára, vigyem le a kutyát. Ez oké, előfordult már máskor is. Viszont azóta kitalálta, hogy neki sokkal kényelmesebb lenne, hogy ha én úgyis otthon vagyok, mostantól vállaljam át a reggeli sétát is.

Nekem ez már nagyon nem fér bele. Így is napközben sétálok a kutyával, mert sajnálom és ha le van mozgatva utána sokkal könnyebb bánni vele. Sokszor én etetem és mivel én takarítok, utána is én vakargatom a szőrt mindenhonnan.

Teljesen ki vagyok már merülve, semmi időm nincs magamra. A páromnak mondtam, mire az volt a válasza, hogy ha nem szeretem a kutyát, nem kell vele foglalkozni, de ez meg nem igaz. Szeretem a kutyust, de lassan én vagyok az egyetlen, aki a melós részét vállalja és ezt nem tartom igazságosnak.

Mit gondoltok? Egy plusz reggeli sétát még bevállalnátok a béke kedvéért?