A hétvégén majdnem szakítottunk a barátommal, azóta nem érzek semmit iránta, csak a fájdalmat - normális dolog ez?

Hónapok óta 1-2-3 hetente összeveszünk, mert a korona miatt 1 éve lassan, hogy távkapcsolatba kényszerültünk...és már nem érzem azt, hogy valaha is leszünk mi még egy légtérben. Olyan, mintha csak én küzdenék ezért az egészért már.

Sokszor éreztem már magam kiábrándultnak, de ennyire még soha, ezért a hétvégén azt mondtam, szakítani akarok vele. Valahogy mégis meggyőzött a végére, hogy egy legutolsó esély erejéig próbáljuk meg, de már kezdem bánni a dolgot.

Azt hittem még pár nappal ezelőttig is, hogy szeretem, lelkesen készültem neki ajándékkal a Valentin-napra (igen, mi tartjuk, nem kényszerből, hanem szeretetből - eddig úgy hittem legalábbis).

És most ott tartunk, hogy belül baromira halott vagyok. Nem tudom, van-e értelme még bárminek is. Lehet, hogy csak a folyamatos feszültség kapcsolt le bennem valamit, és ez majd elmúlik? Vagy tényleg itt a vége?

Olyanok véleményét várom, akik már jártak így.