Mi van a párommal, miért ilyen?

Három-négy éve vagyunk együtt, most szeptemberben költöztünk össze. Nem volt betervezve mostanra de hirtelen adódott egy lehetőség és így döntöttünk mert azért már fontolgattuk egy ideje.

Vannak dolgok amiket nem egészen értek. Látszik a páromon, hogy mintha szeretne de azért már nem olyan jó a kapcsolatunk mint régen.

Többet veszekszünk, részben miattam mert apróságok miatt is felhúzom magam, már szinte verekedtünk is, néha erőszakosabban "nyúlunk" egymáshoz ilyenkor. Nem ütjük meg egymást vagy ilyesmi de például szorosabban megszorítjuk egymást ha azt akarjuk, hogy a másik ne menjen el szóval "visszahúzzuk" vagy próbáljuk ha meg pont hogy nem enged elmenni a másik, akkor meg kicsit erőszakosabban arrébb lökjük.

Bár az utóbbi napokban ez enyhült mert én tudatosan figyeltem rá, hogy ezen próbáljak csökkenteni.

Nála jellemző, hogy többet káromkodik dühében mint régen.

Amiben nem igazán voltunk egy állásponton, az az együtt töltött idő. Igazából hétvégén nem vagyunk együtt mert a szüleinkkel vagyunk mindketten. Nem is ez a lényeg, hogy miért de szóval a hétvégét leszámítva nagyjából együtt lakunk. Ez eddig rendben van de eddig a hétköznapok nagy része arról szólt, hogy egyetemre elmenni, otthon tanulás/munka, házimunka, evés, alvás. Persze közbe beszélgettünk de például már nem járunk el éttermekbe mint régen, nem nézünk filmeket együtt, nem járunk el sétálni és a szokásos programok. Ennek részben az az oka, hogy a párom anyagilag nem engedheti meg annyira meg sokszor amúgy se érünk rá egyszerre. A párom tanít az egyetemen, én meg oda járok (egyetemista vagyok). Vagy felváltva van óránk és így nem érünk rá egyszerre vagy már estére fáradtak vagyunk amikor egyszerre otthon lennénk. Igaz, hogy legalább 1-2 estét eltöltöttünk a héten nyugodtan meghitten de ebből az egyiket akarta igazán ő, az nagyon jól sikerült, a másikat inkább én "könyörögtem" ki.

Ma is együtt voltunk de ma meg fura volt, egyszer beindult rám, aztán ez elmúlt nála, türelmetlen lett és ideges, aztán egy idő után megint beindult, utána megint ideges lett, összevesztünk. Utána valahogy sikerült hatnom rá, beszélgettünk kettőnkről és megnyugodott. Máskor nem voltak hangulatingadozásai. Meg egyik pillanatban még velem akart lenni és viszonylag jó kedve volt, utána ellenkezőleg.

Hadd írjam le azt is, hogy ez az egész időszak teljesen más és rosszabb mint ami eddig volt. Én nemrég elveszítettem apukámat aki nagyon közel állt hozzám és nagyon szerettem, a páromnak meg az apukája műtéten ment keresztül, plusz a nagymamája is, az anyjának is megvan a maga baja. Hosszú lenne részletezni. Valahogy nekem az egyetem is más mert eléggé felgyűltek a tanulnivalók, le voltam velük maradva, állandóan vagy tanultam vagy órán voltam, sokat stresszeltem.

Mikor összeveszünk, akkor van hogy egymással van bajunk de amúgy van, hogy nem is egymással van az alapprobléma hanem például kimerültség, ingerlékenység, problémák a családban, problémák az egyetemen/munkahelyen vagy bármi ami külső körülmény. Nem mindig de erre is volt már példa.

Engem néha az idegesített, hogy több együtt töltött időre vágytam, őt idegesítette a munkája, az apja betegsége, engem apukám halála, a hiánya és az egész amit okozott, úgy éreztem, hogy nincs már semmihez kedvem. Ezen kívül az egyik haverja miatt is összevesztünk mert bizonyos okokból kifolyólag és mióta megismertem nem szeretem, eredetileg nem volt vele gond de aztán egyre több probléma volt miatta. (A többi haverjával semmi bajom, még szimpatikus is vagyok nekik, ahogy a páromnak elmondták de ezt az egyet nem bírom és valahogy mindig emiatt az egy miatt volt köztünk nézeteltérés.)

Mióta elhunyt apukám, azóta amúgy is még a kisebb problémák is nagynak tűnnek, magányosabb vagyok, nincs annyi életkedvem.

A párom meg szerintem nemcsak velem más hanem egyébként sem egészen olyan. Barátokkal, ismerősökkel se jár el sehova, egyedül se, már nem csinál annyi mindent. Régebben a kollégákkal is gyakran elment ebédelni, már szinte sosem megy, mondta is neki az egyik, hogy sokkal ritkábban találkoznak. Azt a néhány haverját nem hívja magától találkozni, még annyira sem mint régen, ha esetleg valamelyik hívja, akkor elmegy de magától nem megy sehova. Én egy szóval sem mondtam neki, hogy ne találkozzon senkivel. Olyan mintha főleg csak a munka érdekelné de közbe mintha az se töltené el akkora örömmel mint régen.

Azért lehet érezni, hogy szeret engem mert mindig fél, hogy beteg leszek, betakar, teát csinál nekem, segít a házimunkába, megölel csak úgy, hiányol amikor nem vagyok otthon vele, esetenként aggódik nagyon értem (például ha nem tudja hova mentem), egyik este szó szerint kisírhattam magam a vállán. Szeret de mégis másabb. Én is próbálok a kedvében járni mert azt szeretném, hogy boldog legyen és el is mondom neki, milyen fontos nekem. Ha valamit mégis rosszul csinálok, akkor megbánom és elnézést kérek és próbálok figyelni utána rá, hogy ne ismétlődjön.

Nekem is teljesen más lett az életem, én sem látok már benne annyi örömöt mint régen és nincs már annyi vágyam és álmom mint korábban. Rajta kívül kevés dolog okoz nekem örömet.

Tudom, hogy nagyon hosszú lett de szerintetek mi ez az egész? Nekünk egymással van bajunk vagy minden mással? Beszéltem vele erről de jól jönne valami külső vélemény.

Egy hónapja lakunk együtt, ingadozik a kapcsolatunk. Ha tudatosan odafigyelünk rá, akkor lehet még tökéletes kapcsolat?