Mi számít élhető párkapcsolatnak?

3 éve vagyok együtt a barátommal, és egyre inkább elbizonytalanodok az együttlétünk értelmében. Igazából rajta kívül még nem volt más barátom, szóval ő az első kapcsolatom, így nem tudom eldönteni, hogy mi egészséges egy kapcsolatban még.

A problémám az, hogy egyre inkább azt kezdem érezni, nem egy irányba halad az életünk, a jövőnk, az elképzeléseink. Fél a házasságtól, a családtól, a tanulástól. Úgy érzem, csak tengődik és fikarcnyit sem próbál előrelépni az életben. 3 éve próbálom pesztrálni, hátha javul a helyzet, de kezdek beleunni a folytonos meggyőzésbe. Nekem kell noszogatnom, hogy valamit csináljon a saját jövője érdekében (munkahelyi előleléptetés akár).

Azt is észrevettem, hogy amióta megszoktuk egymást, egyre kevesebb minőségi időt töltünk el együtt. Ha átmegyek hozzá, akkor csak gépezik, vagy játszik a barátaival (gében). Ha meg találkozni szeretnék vele, akkor sokszor azért mond nemet, vagy késő esti dátumot, mert játszik a haverjával, emiátt pedig nem érzem fontosnak magam az ő szemében. Sajnos az is feltűnt, hogy nem foglalkozik az igényeimmel, csak olyan dolgokat csinálunk együtt, ami neki tetszik (nekem meg nem), legalábbis alig győzöm neki mondani, hogy nem érdekel pl. a forma 1, játékok, stb. Nekem nem ez az érdeklődési köröm, amit régen tudomásul is vett, de most mintha elfelejtette volna. Lassan már kedvem sincs vele lenni, mert lelomboz a semmittevés. Nem akar velem sétálni, sehova nem akar menni, inkább csak ülünk/fekszünk az ágyon, én nézem, ahogy ő elvan az otthonában pont úgy, mintha ott sem lennék. És az a vicces, hogy mindig mondja, mennyire hiányzom neki. Ezen kívül semmilyen ötletem nem tetszik neki, mindig azzal jön, hogy fáradt a munka miatt, másnap dolgoznia kell. Csak az a baj, hogy én is ugyanúgy meg vagyok a munka miatt hajtva, sőt, talán jobban is, mégis a pihenés helyett őt választanám, persze, ha engedné...

Alapvetően nem rossz ember, nem bunkó, hanem végtelenül szeretni való és kedves, de mégis bunkó (nem veszi észre magán). Ezt úgy értem, hogy amikor nála alszok, akkor mindig abban reménykedem, hogy tartalmas lesz az együtt töltött időnk, de a valóság szerint csak dugunk egyett, elmegyünk aludni, másnap reggel felkelünk, reggelizünk, onnantól fogva pedig unatkozom, mert nem "vagyok" vele, csak nézem, ahogy elvan magával...

Eddig minden vágyam az volt, hogy összeköltözzünk, mert akkor több időnk lenne egymásra, s nem csak a rohanásban futnánk össze. Legbelül még most is abban reménykedem, hogy javulhat a helyzet az összeköltözéssel, eleve több magánszféránk lenne, függetlenebbek lennénk, több közös tervről beszélhetünk, közelebbinek érzhetjük egymást. De mégis aggódok, hogy ott is ugyanúgy csak játszani fog és dolgozni. Ebből fog állni ugyanúgy az élete, meg a rendszeres dugásból, mert azzal biztosan azt hiszi, hogy sikerül szeretni.

Mik a tapasztalatok? Összeköltözéskor mi változik (negatívan/pozitívan) az életünkben? Reménykedjek még egyáltalán. Vagy én vagyok a hiba, és túl nagy elvárásaim vannak a kapcsolattal szemben?