Mit tehetek, ha a barátom hirtelen előhozta a gyerektémát?

Semmit se tegyèl. Nem árultál zsákbamacskát, el kell fogadnia, hogy nem akarsz, ès kèsz. Úgy nem lehet gyereket vállalni, hogy hátha megszereted majd...

Vagy el tudja fogadni, vagy keres magának mást, akivel családot tud alapítani.

Persze, a barátod majd segít a gyerek körül, tök jól hangzik, csak sajnos nem éppen így működik a valóságban. A férjem is sokat segít a babánk körül (most egy hónapos). Amikor éppen itthon van. Merthogy amíg anyuka CSED-en van, addig nem dolgozhat (hivatalosan), és átlagos család esetében apuka megkapja a maga 2-3 nap apaszabiját, esetleg kivesz egy két hetes szabadságot a szülés után, de utána megy vissza dolgozni. Vagyis hétköznap napközben nem igazán tud segíteni a gyerek körül semmiben. Aztán persze, akármennyire támogató és megértő, de a terhességben sem igazán tud segíteni. Megfogja a kezed, ha már nehéz felállni a kanapéról, de az ilyen-olyan fájdalmakat, kényelmetlenségeket, hormonális hullámvasutat nem tudja átvállalni. A szülésről meg ne is beszéljünk, ahogy a szoptatás is (már ha szoptatnál) egy erősen anyát igénylő feladat, amiben nem igazán tud részt venni. Ezt most sem elrettentésből, sem panaszkodásból nem mondom, mert amúgy nekem ezek közül semmi sem teher és imádom minden percét, de azért maradjunk a realitások talaján: a gyerek az igenis az anyjához van tapasztva, minimum az első hónapokban, amit nem igazán tudsz kikerülni, akármennyire is támogató a kedves apuka. Aztán persze abba nem gondol bele, hogy a gyerekkel néha vannak gondok, beteg lesz meg ilyenek, a "segít a baba körül" kérdéskörbe általában nem tartozik bele az ilyen lelkes apajelöltek részéről, hogy rendszeresen táppénzre menjenek otthon ápolgatni a kicsit, vagy úgy általában munka mellett teljességgel ellátni. Aztán ha meg megromlana a nemi életetek egy problémás terhesség-traumatikus szülésélmény nyomán, vagy csak simán a folyamatos éjszakázások és kakis pelusok halmaza kimerítene, esetleg kapnál egy többemberes, nehéz természetű babát, netalán benyelnél egy jó kis szülés utáni depressziót, azon sem kifejezetten segít ha ő "besegít" a gyerek körül. És ez még csak a gyakorlati része a dolognak, az érzelmi oldalába bele se menjünk. De egyáltalán nem garantált, hogy szeretni fogod a gyereked és megfelelően fogsz hozzá kötődni, amivel csak annyit értek el, hogy egy újabb lelki sérült, elcseszett embert szabadítottatok a világra, és szerencsétlen még csak nem is tehet róla.

Na szóval, röviden: gyereket csak akkor szabad vállalni, ha te is őszintén akarod és szívből vágysz rá. Arra alapozni nem lehet, hogy a párod majd "besegít", és hogy "majd biztos megszereted" a gyereket, mert egyrészt nem biztos egyik sem, másrészt meg bárhogy alakulhat a jövő, ami miatt magadra maradsz a picivel, akit potenciálisan nem is akartál igazán. Itt mindenképpen állj a sarkadra, ebben a kérdésben nincs kompromisszum. Ha ő meggondolta magát, az sajnálatos, igazából itt nem kényszerítheti a másikra egyikőtök sem az akaratát: ha ő rájött, hogy képtelen gyerek nélkül élni, akkor nem nagyon van más megoldás, minthogy elváljanak az útjaitok, mert sem vele szemben nem fair, ha sosem lehet saját gyereke, de veled szemben sem lenne az, ha magadra kényszerítenéd az anyaságot, miközben egyáltalán semmi kedved hozzá.

Őszintén átbeszélni a témát. Egyébként megfigyeltem én is, hogy a férfiakra pár év után rátör ilyenfajta őrület.

Eleinte: "Neeeem, hát én nem szeretnék gyereket!

Aztán egész mást mondanak.