A párom sosem fog felnőni?

Már semmit. Ilyen emberhez nem mentem volna hozzá, és pláne nem szültem volna gyereket.

Miért nem lehet megérteni, hogy felnőtt embereket már nem lehet teljesen megváltoztatni? Nyilván az lenne a megoldás, hogy elköltöztök anyósodék szomszedjából. Vagy a sarkára állsz és megmondod neki a véleményed.

"Sajnos nagyon félős vagyok, próbálom a konfliktust kerülni"

Őszintén? Összeilletek ilyen téren, ő is egy balfék a témában és te vagy a foltja ennek a zsáknak. Amúgy dont worry, be happy, az anyós se lesz örökké. Ha van már vagy 60, akkor hamar beköszönt majd nála az időskori "jajj, de messze laktok, inkább nem megyek át" öregasszonykodás, onnantól szabadok lesztek.

"Sajnos első neked is igazat adok, de sajnos néha reménykedsz ha valakit igazán szeretsz."

Igen, sokan hisznek a nem létező csodában.És jajgatnak, ha tényleg nem következik be.Te sem nőttél még fel, mert mese országban élsz. Igazán meg nem szereted, mert akkor elfogadtad volna azt is, hogy nem jön ki soha anyuci szoknyája alól.Inkább nem akartál egyedül maradni. Ez viszont nem igazán a másik valóban szeretése.

Megkéne már végre tanulni, hogy amit a kapcsolat elején tapasztalsz a másik viselkedésében, az nem fog vàltozni a későbbiekben sem.

Kezdd el meghúzni a határaid. A naplód, cuccaid rakd el olyan helyre, ahol az anyós nem találja meg. Ha kutakodik szépen küldd el a búsba! Másképp nem leszel boldogabb, ha nem állsz ki magadért.

Valahol nem is értem: ha saját magad se tudod megvédeni, hogy várd el másoktól, hogy megvédjenek? A gyerekeid meg milyen példát látnak??

"És te ebben a kapcsolatban hogy jutottál el addig, hogy gyerekek is legyenek? "

Így leírva minden fekete-fehérnek tűnik, valójában én még olyan párkapcsolatot nem láttam, ahol a feleség maradéktalanul kijött az anyóssal. Pontosabban az én feleségem jól kijött anyámmal, anyámmal sajnos én nem jöttem ki :/.

Én nem írnám le a srácot. A benyomásom az, hogy kicsit az anyja "hatalma alatt áll". Nyilván kényelmes is neki a helyzet, de igazából nem akar konfrontálódni, ezért is mondja, hogy "mit csináljak vele?!". Nem tudja megoldani a helyzetet, és neked könnyebben mond nemet, mint az anyjának.

Nekem a feleségem tök hasonló. Tart az anyjától, önként alárendelődik - amit nem is vesz észre -, ha én konfrontálódok, akkor elbagatellizálja a helyzetet, majd hazafelé nekem panaszkodik.

A lényeg, amit mondani akartam: amikor erőltettem, hogy csináljon ezzel valamit csak rosszabb lett. Olyan dologra kényszerítettem, amit képtelen volt megtenni, amitől félt, és ráadásul én is magára hagytam. Olyan volt, mintha egy tériszonyost lökdöstem volna a korlát felé a kilátóban.

Később türelmesen leültünk, megkérdeztem, hogy ő mégis mit akar, jó e neki így, ahogy van. Azt mondta, nem. Elmdontam, hogy nekem sem. Beszélgettünk arról, mit szeretnénk. Elmondtam, nekem mi fáj. Azt mondta, ezen változtatni akar. Megkérdeztem, hogyan tudok segíteni. Azt mondta, legyek ott, támogassam, de ne baszogassam. Azóta szépen lassan haladunk. Egy csapat lettünk.