Bele kell törődnöm, hogy ez így lesz ezentúl a barátnőmmel?

Ugyanilyesmik kavarognak bennem is, ugyanígy gondolom, csak nem értek hozzá ennyire, és nem tudom magamnak így elmondani ahogy te nekem.

Viszont ha ő akar elhagyni engem, akkor miért hív fel, miért zokog annyira keservesen mintha megcsaltam volna, vagy megaláztam volna. Nem hazudok magamnak, nektek sem, nem akarom kihúzni magam, és csak rá hárítani, hogy ő a rossz, de én tényleg nem kiabáltam vele. Miért ennyire hajthatatlan, és teljesen összetört?

Bármit mondok neki, nem használ csak sír, hogy én, hogy beszélhetek vele így, hogy mondhatom, hogy hagyjon már a hülyeségekkel.

Ha bocsánatot kérek sem érek vele sok mindent. De mindenért pedig nem is kérek, mert akkor elismerem magam hibásnak, ezzel neki adva igazat. Nyilván megbánni sem tudom úgy, és akkor mondja, hogy látja rajtam, hogy meg sem bántam igazán amit mondtam.

Érdekes volt olvasni a két cikket, bőven magunkra ismertem mindkettőben... Az este például elmondta, hogy ő márpedig szakítani akar, mert nem érzi magát jól egy olyan kapcsolatban, ahol szomorú sem lehet, és vigasztalás helyett, csak egy jól megfogalmazott magyarázatot kap. Lássam be, hogy nem értjük meg egymást, nem egymásra van szükségünk.

Ő egyébként soha nem fogja belátni, hogy túloz, és egyáltalán nem olyan drasztikus, drámai a helyzet ahogy gondolja. A barátnőinek is úgy mondja el, hogy én kiabálok vele, más nőket nézegetek, (amit leírtam a barátomnak) utálok hozzá járni stb.

Valami mindig és mindig akad, ha mégse, akkor előjönnek a régi dolgok. Az amúgy jó hétvégénken is eszébe jutott egyik percről a másikra, és haza akart menni minden áron.