Szerintetek létezhet olyan hogy egy hölgy azért nem válik el a férjétől mert többek között sajnálja stb. , , közben meg másba szerelmes? És még kemény viszonya is van vele?

Utolsó, én már nem teljesen így gondolkozok. Nem aakarom birtokolni őt. És soha nem akartam elvenni a gyerekeitől. Én lennék második életem végéig is és nem félek a fájdalomtól. És nem is elsősorban a szex hiányzik, hanem Ő. A múltkor ahogy a karjába zárt, nekem az is elég volna. Ha csak néhány havonta, akkor néhány havonta. De hiányzik. És hogy azért nem láthatom sosem és nem csak szex, de nem lehet még egy nyamvadt ölelés se, mert ő úgy gondolja, hogy nem tudnánk megállni és csak fájna. És akkor mi van, ha fáj? Mert így nem fáj? Én már túl vagyok a férjhezmenős korszakomon, egyáltalán nem akarok senkit napi 24-ben magam körül. Csak néha látni szerettem volna. És szerettem volna vele lefeküdni. És nem érzem bűnnek se. Már nem. Mert nem fogadom el, hogy más megtilthatja nekem, hogy szeressek és megszabhatja, hogy kit szeressek vagy hogy engem szeressenek. Aki úgy gondolja, hogy birtokolja a másikat és sakkban tarthatja ezzel-azzal-amazzal, az nem szeretet és én abból a szeretetből nem kérek soha többé.

Mindegy már, elengedtem nem is egyszer, nem én nyúltam utána kétszer is. Embertelen amit művelt velem. Jó lenne hinni benne, hogy volt egy nagy szerelmem, de igazából valószínűleg csak arról szólt ez az egész, hogy kellett neki a rajongásom, hogy reszkettem a közelében, hogy kiüthette a nyeregből azt a férfit, akivel tovább akartam lépni. Csak annyi kellett neki, hogy ezt átélje. Nem én. Nem vagyok neki fontosabb a fájdalomnál. Ez az a fajta gondolkodás, mint amikor az ember azért nem látogatja meg a halálosan beteg nagyanyját, mert nem bírja nézni a szenvedését. Ez az önszeretet, semmi több. Ez van.