Szerintetek hogyan tovább? (19/f)

Sziasztok. Ez nem is igazán kérdés, csak szeretném már valahova kiírni magamból ezt... Ennek a megírására egy másik kérdező inspirált, aki leírta kb az élettörténetét, legalábbis fontos részeket. Én most ugyanezt fogom tenni. Segíteni sajnos nem nagyon lehet rajtam, csak le szeretném írni, remélem megértitek...

Mint írtam jelenleg 19 éves vagyok, nemrég érettségiztem. Az út ami ide vezetett logikus módon általános iskolával kezdődött, ahol elég szürke volt minden... Kb semmi érdemleges nem történt itt. Középiskolával folytattam, ahol is 9. osztályban a szüleim elkezdtek válni, ami hát, elég rosszul érintett lelkileg. Aki átélte már hogy az összes rokona egymás ellen uszítgatja meg egész nap azt kell hallgatnia hogy az anyja mekkora kurv@ az tudja miről beszélek. Rájöttem hogy a világ, az én világom korántsem áll olyan szilárd alapokon mint hittem, és az emberek akikben feltétel nélkül megbíztam elég undorító személyiségről tettek tanúbizonyságot.

Hát igen, ez egy pokol volt nekem, nem egyszer elhatároztam, hogy inkább öngyilkos leszek, és akkor majd talán rájönnek hogy valamit elbasztak... Nekem meg úgy is mindegy. Az életnek amúgy sem láttam soha sem különösebb értelmét, ha a halálommal sikerülne nyomot hagynom a világban, néhány ember lelkében, emlékezetében, már volt értelme. De a megvalósításig soha sem jutottam el, mondván, hogy olyan emberek miatt meghalni akik nem törődnek velem és az érzéseimmel, teljesen fölösleges volna.

Szóval cél nélkül éltem, aztán 10. osztályban jött hozzánk egy új lány. Őszintén, először csúnyának találtam. Elkönyveltem annyival, hogy +1 idióta aki év végén kihullik. Aztán ofő fogta magát és mögé ültetett. Rájöttem, hogy igazából nem csúnya, csak az egész embert teljes egészében kell nézni, és az összkép valami hihetetlen szépséget eredményez. Azóta sem tudom ezt hogyan... Pár napra rá már egyenesen gyönyörűnek találtam, és bár hozzászólni alig mertem (akkoriban 0 önbizalmam volt. de tényleg. 0. ), a közelében hosszú ideje először BOLDOGNAK éreztem magam! Telt múlt az idő, az egyébként rendszeres hiányzásaim alábbhagytak, csak hogy láthassam őt. Aztán persze jött a nyári szünet, és szinte el is felejtettem őt. Az évnyitón pedig ledöbbentem, hogy hogyan lehettem ekkora idióta, az említett lány sokkal szebb lett mint volt, (haj/öltözködés változott, stb.). A 0 önbizalmamat felnöveltem 1/10re, ismét elkezdtem emberekkel beszélgetni, és ürügyet kerestem rá, hogy minnél többet legyek a közelében. Idővel elég jó barátok lettünk. Az életben először úgy éreztem, hogy VAN ÉRTELME. A világ már nem volt szürke. Nem, amíg Ő ott volt. Időt, pénzt, mindent alárendeltem annak, hogy láthassam őt, hogy beszélhessek vele. Nem számított. Semmi nem számított, csak vele lehessek. Ő volt az istennőm... Úgy éreztem, hogy Értem tudnék élni, érte meg tudnék változni ha kell, érte bármit megtennék...

Aztán megint eljött a nyári szünet, most már kegyetlenül hiányzott... Nem volt nap hogy ne gondoltam volna rá. Év elején elhatároztam, hogy mivel utolsó év muszáj lesz neki elmondanom. Eddig nem mertem. Ha bebizonyosodik hogy nem kellek neki, az életem megint értelem nélkül marad... Próbáltam a tudtára adni az érzéseimet anélkül hogy mondanám, de nem vette észre, vagy nem akarta... Mivel az év vége egyre csak közeledett, kénytelen voltam lépni. MEgpróbáltam elhívni őt valahová, de visszautasított, hogy nincs ideje. Amikor SMSben kérdeztem, hogy akkor esetleg máskor jó lenne-e, nem válaszolt... NEm válaszolt. Itt tudatosult bennem, hogy nem kellek neki. De nem akartam elfogadni. Amíg nem mondja a szemembe hogy nem, addig semmiképpen sem. Innentől kezdve úgy éreztem hogy furcsán hideg hozzám, bár voltak pillanatok amikor olyan volt mint régen, de mindenfajta kedvességre semlegesen reagált, és minden akár kicsit is negatív dologra szörnyű rosszul...Pedig szerintem nagyon jó barátok voltunk. Pár hónap múlva hívtam moziba. Persze átlátszó ürüggyel, megint csak nem jött... Ennél egyértelműbb már nem is lehetett volna... Én meg persze otthon sírtam (mondjuk ez ekkorra már elég rendszeres volt...), hogy miért nem kellek az Istennőmnek, mit csinálhatnék másképp... Tökmindegy, a végkifejlet még ezután következett...

Egy bulin nagyon nagyon lerészegedtem. NAGYON. Ballagás előtti utolsó nap volt, és én még mindíg nem mondtam el neki. De tudta... Tudnia kellett. Csak szerettem volna elmondani neki... Letérdelni elé, belenézni a gyönyörű szép szemébe, és elmondani hogy nekem ő a mindenem, senki és semmi más nem érdekel ezen a világon, csak egyedül Ő, és ezen az sem változtat, ha én csak egy félredobható senki vagyok neki. Ezen a ponton már annak éreztem magamat, igen. Szóval "véletlenül" fent maradtam a vonaton, és ott szálltam le ahol ő. A vonaton már máshova ült mint én. Miután leszálltunk, valahogy nem akart észrevenni... Odamentem hozzá, megkérdeztem tőle, hogy lenne-e rám 5 perce... "Nem".........................

Én itt törtem össze végleg, a táskámat ledobtam a földre én meg leültem mellé. Elkezdtem sírni. Mire legközelebb felnéztem már eltűnt a többi emberrel együtt, én meg egyedül voltam a pályaudvaron. Ennél rohadtabb érzést nem kívánok soha senkinek... Miért nem tudott volna végighallgatni? Ennyire nem tart engem? Ennyire fölösleges vagyok?

Persze nem úszta meg, könnyek, önutálat és csalódottság közepette írtam neki egy SMS-t, benne a mondanivalómmal. Este MSNen sikerült utolérnem, ott válaszolt. Hogy én sokkal jobb lányt érdemlek, meg hogy félt hogyha azt mondja nekem hogy nem, akkor a barátságunk már nem lenne a régi. Meg hogy úgyis elfelejtem majd őt, ha másik iskolába megyek. Hát hogyne, persze. Én meg nekiálltam könyörögni neki. Csak egy esélyt, hadd bizonyítsak... Hogy ha nem is jár velem, legalább hadd legyek valahogy a hasznára, nem is kell viszonozni... Semmi. Csak hadd tegyem valahogy boldoggá... Nem nem és nem... De persze ő nagyon bír engem, mint barátot... Az állomásos incidens miatt még bennem lévő elkeseredettség miatt csak a beszélgetés vége felé jutott el a tudatomig, hogy ha így megy tovább akkor barátként is elveszítem. Nagyon nehéz volt mérlegelni, ha valamiben évekig reménykedsz/hiszel, azt nem tudod csak úgy eldobni, egyik pillanatról a másikra... Végül rájöttem, hogy ő nekem barátként sokkal többet számít, minthogy most véglegesen elveszítsem. Nem mondom hogy nem szerettem már... Dehogynem, imádtam. De egy ilyen fontos barátért ha nem is azonnal, de legalább hónapok alatt sikerülne kiírtani magamból az eddig mindent meghatározó és legfontosabb érzést. Úgy érzem így túl tudtam volna tenni magamat rajta. Hiszen nem veszítem el megmarad... És ugyanúgy fontos marad. Ráadásul elmondtam neki mindent. KÍvánhatok ennél többet, ha már nem lehetek vele? Úgy éreztem ez lenne a legjobb lezárása a dolognak. Hirtelen váltás volt, de az egyetlen lehetséges ésszerű opció. De...

"Őszintén, kétlem hogy tudnál még rám barátként tekinteni azok után amiket elmondtál."

Azóta gyakorlatilag szóba sem áll velem.

The end... Ennyi volt, értelme nem feltétlenül van, és sok helyen le is egyszerűsítettem kicsit (a kevésbé lényeges részeket), hogy ne legyen olyan sok... Így is túl sok lett... Most tényleg, mit csináljak? Egyrészről utálom magamat amiért nem voltam elég jó neki... Másfelől viszont nagyon hiányzik, mert az egyik legjobb barátom volt, és úgy érzem most végleg tönkretettem a barátságot...

Ha volt olyan aki eddig elolvasta, írjatok akármit... Hogy idióta vagyok, stb. Véleményt, bármi is az. Ezen már valszem úgysem lehet segíteni, szóval tökmindegy...