Baj van velem, ha nem akarok családot és kapcsolatot?

Sosem volt igényem rá. Kamaszkoromban jártam fiúkkal, mert ez számított normálisnak, és nem akartam kilógni a sorból. Aztán már felnőttként volt egy férfi az életemben, akit tényleg szerettem, de ő családot akart, én meg nem, úgyhogy inkább elküldtem, mert megérdemli, hogy boldog legyen valaki mással, én biztos nem fogom megadni neki a boldog családosdit, mivel nem erre vágyom, maximum boldogtalan családosdit tudnék neki adni.

Nagyon nagyra értékelem az egyedül töltött időt. Szeretem a lakásom, amiben egyedül vagyok, jó, hogy ha hazaérek, akkor már nem kell másokkal beszélnem. És hiába szeretem akármennyire a barátaimat, maximum heti egyszer találkozok velük, mert a hét többi részében úgy érek haza, hogy embert nem akarok látni.

Közelebb vagyok a harminchoz, mint a húszhoz, mindenki azt várja, hogy végre megállapodjak, eljegyezzenek, férjhez menjek és gyerekeim legyenek, de én ezt nagyon nem akarom. Nagyon szeretek egyedül lenni.

Ott vannak azok, akik azt mondják, hogy majd mi lesz, ha megöregszek, egyedül fogok meghalni - és úgy mondják, mintha ez egy rossz dolog lenne, pedig nagyapám, aki világéletében nagycsaládban élt, a kórházban könyörgött, hogy hagyjam már békén, tudta, hogy meg fog halni, és nem akart tanúkat a haláltusájához. Egészen addig azt gondoltam, az a normális, ha az ember családban él, és családban hal meg, mert mindenhol ezt nyomták belém, de aztán elgondolkodtam, hogy tényleg akkora baj-e, ha én egyedül akarok élni egész életemben, és egyedül akarok meghalni is?

Ti mit gondoltok erről? Lehet boldog egy élet, ha egyedül egy hivatásnak vagy hobbinak szentelik, ún. család nélkül? Van olyan, hogy valakinek tényleg nincs szüksége erre, vagy majd magányos, megkeseredett öregasszony leszek?