Gáz, hogy én azért nem keresek és akarok kapcsolatot mert nem érzem magam elég jónak álmaim hölgyéhez?

Igazából már majdnem 2 éve, hogy egyedül vagyok de nem bánom. Nem azért mert nem tudnék szerezni valakit, hanem én döntöttem így. Persze van pár jó közeli ismerősöm értitek, de komoly kapcsolatot nem akarok szimplán azért mert nem érzem magamat elég jónak. Én kigondoltam valamit, hogy milyen akarok lenni, milyen lehet az az állapot amikor én elégedett lennék és büszke magamra és amíg ezt nem érem el addig nem próbálkozok. Ez nem önzőség vagy ilyesmi mert ha majd egyszer találok valakit, vagy lesz egy szerelmem akivel le akarom élni az életem akkor neki a legjobb jár. Ne szívjon velem, inkább érezze azt, hogy "aztakva de szerencsés vagyok", legyen boldog mellettem.

És elnézve a három évvel ezelőtti énemet vagy kettő vagy akár egy, nagyon sokat fejlődtem azóta jó irányba (ami szándékos, tényleg igyekszem). Ezt főleg mentálisan értem, a külső részben adott és nincs is vele gond, inkább jellemileg kellene még sokat fejlődnöm.

Persze lehet nem is volt az elmúlt két évben olyan lány aki megfogott volna, de nem is baj nem kell ez még.

Egyébként az előző kapcsolatomba sokszor éreztem magamat rosszul amiatt ahogy viselkedem, nem voltam büszke magamra és éreztem, hogy ez nem jó. Próbáltam változtatni de nagyon nehéz volt és a kapcsolat akkor már menthetetlen volt. Sajnálom is az exemet, hogy nem tudtam mindig boldoggá tenni, hogy sokszor szenvedett miattam, ez milyen már? Szégyent érzek ezzel kapcsolatban. Ezt nem akarom mégegyszer. Úgy érzem elcsúsztam valahol a személyiségfejlődésben, és amíg nem sikerül a jó vágányra terelnem magam inkább nem ártok magammal se másoknak. Ha megvan az a szint, hogy elégedett vagyok magammal de mégis elengedtem az egómat akkor oké, az a nullás szint már lehet ismerkedni. De nem is csak a másik miatt, magam miatt is. Mint amikor nem adsz ki szívesen gagyi munkát a kezedből, ami szégyent hoz rád értitek. Vagy nem érthető? Velem van a gáz?