Egymásba szerettünk a párom barátjával/barátnőjével típusú sikertörténetek? Vannak itt olyanok akik így jöttek össze, és már régóta boldogok?

Ez nem sikertörténet, hanem egy meglehetősen szánalmas történet. Szegény férje.

Te persze nem tehetsz róla, de nehogy már valami gyönyörű romantikus sztorinak állítsd be, mert elég gáz,

Még szerencse, hogy egy kapcsolat a benne lévőkról szól, ugye. :-)

Ha megérte felbontani egy házasságot, akkor bizony "sikertörténet", akárhogy is vesszük, és akármennyire elítélendő a társadalmi norma szerint.

Plusz ehhez óriási bátorság kell, szembemenni ezekkel, az ítéletekkel, bartokkal, tudva, hogy rossz szemmel fognak nézni és beszélni az emberek.. Ilyenbe nyílván csak azért megy bele az ember, mert a boldogását keresi.

Szóval ha volt bátorsága ezeken keresztülmenniük, akkor meg is érdemlik egymást. Sokan gyávák lépni ennél kevésbé gázos helyzetekben is.

De hogy mondjak én is egy ehhez hasonlót, nekemanyám mesélte, hogy a rokonok közül, 2 özvegy jött egymással össze, mituán a házastársaik meghaltak. Perzse mindneki róluk beszélt, de ők is együtt maradtak.

Az élet meg nagy forgatókönvyíró, már rég megtanultam, hogy nem az emberek megítélése szerint fogok én sem dönteni, akik nekem senkik tulajdonképpen. Szóval sok boldogságot mindnekinek, aki mer egyáltalán lépni és nem megamradni egy posványban pl, csak mert "jujjmitszólnak"!

En olyanrol tudok,hogy hazaspar ferfitagja meghalt,volt 3 gyerekuk.A no meg osdzejott a sogoraval,a halott ferje occsevel...

Rossz nyelvek szerint,mar regota tartott a viszony,az egyik gyerek is a sogortol van...

Csaladban marad...:)

Kedves Kérdező!

Azt értem, hogy a te szemszögedből sikertörténet, mert különben nem születtél volna meg. Tegyük fel, hogy a szüleidnek is az, mert megtalálták az igazit, és most boldogok együtt már 29 éve.

De azért feltenném a kérdést, hogy ugyanilyen boldogok a féltestvéreid és az édesapjuk is? Közel 30 év távlatából már talán biztosabbat lehet arról mondani, hogy mennyire viselte meg őket a válás, sikerült-e apukának rendeznie az életét, hagyott-e maradandó nyomot a gyerekekben a válás.

# 9

jaj istenem, ezek az "érvek"...

Őszintén, én még olyan elvált szülős gyerekkel nem találkoztam felnőttként, aki azért sírt volna, mert a szülei különváltak és valami mély lelki sérültek lettek volna...

Érdekes módon, ellenben olyan több is eszembe jut most, aki konkrétan, szó szerint mondta így, hogy az apja anyja miatta nem vált csak el míg ő nagyobb nem lett, és mekkora pokol volt a gyerekkora, mert a szülei nem hogy le sem tojták egymást, de állandóak voltak a veszekedések..

Melyik rosszabb egy kisgyereknek hosszútávon: ha a szülei elválnak, de boldogok, vagy ha azt látja, hogy anya-apa csak marja egymást állandóan?

Miért kell egy gyereket h*lyének nézni, most őszintén, szerinted nem érzi ezt a gyerek, nem látja?

ÉS miért kell ilyen rohadt önzőnek lenni: olyan elvárásokat támasztasz a gyerek elé, hogy te most jól feláldozod érte az életed. Tudod mit lát ebből a gyerek?

Persze, hogy nem, mert akkor meg sem született volna a válaszod. Tessék beszélgess nyugodtan ilyen helyzetben lévő emberekkel, szerintem elmondják neked is szívesen:

szóval a gyerek annyit lát, hogy nem elég, hogy az anyja-apja folyton veszekedik és boldogtalan... De az önző állat még képes úgy is beállítani, hogy ő "feláldozza magát a gyerekért".

Ergo a gyerek csak annyit lát, hogy

a) a szülei boldgotalanok - miatta,

b) még van pofájuk emellé azt is mellétenni, hogy ők mekkora áldozatot hoznak, ő érte..

Holott a gyerek általában nem várja ezt el, pláne nem ezt a terhet amit a nyakába tesznek ezáltal az "áldozat" által, csak annyit lát, hogy miatta veszekednek a szülei... Sokan maguktól mondják azt, hogy bár elválnának inkább.