Szerintetek nem érdekes hozzáállás ez az emberek részéről, hogy a legtöbben ha megcsalás van a képben, a körülményektől függetlenül borítanának mindent és válnának?

Szerintem amikor az emberek ennyire egyszerű reakciókat adnak összetett helyzetekre, az általában két ok miatt lehet.

Sokan egyszerűen intellektuálisan nem állnak azon a szinten, hogy átlássák: az ember jóval összetettebb annál, minthogy "ha egyszer megcsalt, máskor is meg fog".

Sokan pedig lusták és/vagy nem mernek szembe menni a közvélekedéssel. Tehát ösztönreakciót adnak.

Emellett egyébként szerintem amikor azonnal borítja valaki a kapcsolatát egy megcsalás miatt, ott mindig fennáll az a helyzet is, hogy tulajdonképpen nem is annyira szerette már a másikat.

Én láttam a másik oldalt. Az előző kapcsolatomban megcsaltam a barátom. Egyszer. Egy nagy veszekedés után, egy nagyon csúnyára sikerült ereszdelahajamat estén. Utána nagyon bántam.

Szerencsém volt, ő nem szakított rögtön. Utána még évekig együtt voltunk boldogan, egy későbbi probléma miatt lett vége a kapcsolatnak.

Igazából azóta nem értem, hogy mi ez a "máskor is meg fogja tenni" dolog. Én például a megcsalást úgy éltem meg, hogy hatalmas hiba volt és soha többé. Tanultam az esetből. Nem tudom elképzelni, hogy valaha is megcsaljam a párom a jövőben.

Számomra az elfogadhatatlan, amikor a másik hazudozik. Tehát egyszeri megcsalás oké, emberek vagyunk, hibázunk. De ha az derül ki, hogy hetekig, hónapokig hazudozott, délután a másik nőjével enyelgett, este meg velem, na azt már nem tudnám botlásnak megélni. És megbocsátani sem.

Aztán persze rengeteg más tényező is van, ami árnyalhatja ezt a képet. Mert mondjuk aki egy éve nem hajlandó semmilyen testi kontaktusra a párjával, az már nem biztos, hogy annyira tisztán áldozat. Végül is a házastársi kötelesség és hűség szerintem kéz a kézben járnak. Elvárható, hogy a másik hűséges legyen, de az is elvárható, hogy az embert ne kényszerítsék cölibátusra. Ezt valahogy egyensúlyban kell tartani.

És persze ez megint felvet egy másik problémát, hogy mi van, ha az egyik fél önhibáján kívül alkalmatlan arra, hogy a másik kedvére tegyen... szóval tényleg elég összetett helyzetek fordulhatnak elő. Szerintem botorság ilyen általános, szigorú, kategorikus választ adni mindre.

En azokat nem ertem akik relative jo hazassagban elnek 26 eve, ax egyik fel megcsalja a masikat es a megcsalt fel egybol valni akar. Ennyi evet kidobni az ablakon csak azert mert a tarsa egyszer felrelepett...mivaaan?:-)))

Ha a ferjem megcsalna egyszer nem dobnam de ezt o is tudja, es pont ezert nem el vele vissza. Az ember alapvetoen poligam es a huseg egy dontes, amit nem lehet elvarni a masik feltol, mindossze csak remelni lehet.

A volt ferjem megcsalt, megsem ezert hagytam el hanem azert mert mar nem szerettem. Ha igazan szeretek valakit, akkor nem fogom egy botlas miatt elhagyni, mar elmultam 15 eves:-))

Szándékosan nem olvastam el a korábbi válaszokat, hogy írjam, ami kapásból kikívánkozik.

"Többet ér tehát az ember önérzete...?"

Igen.

Azt hiszem, ez a legfőbb oka, hogy nem tudnék megbocsátani. Nem is arról van szó, hogy a másiknak nem tudnám megbocsátani egy gyenge pillanatát, hanem egyszerűen nem tudnék többé a tükörbe nézni, hogy velem ezt meg lehetett csinálni.

Emellett persze ott van, hogy

- a megcsalás általában magával hozza az őszintétlenséget és a hazudozást

- ahol ez megtörténik, ott általában valami más probléma is van, ami szőnyeg alá lett söpörve

- ha egyszer megtörtént, megtörténhet másodszor is (és lehet, hogy észre sem veszi az ember, hogy újra becsapták)

4-es jól leírta, hozzáteszek valamit, ami miatt mínusz egyre fognak pontozni. Nem akarok senkit ezzel megbántani, de nekem úgy tűnik, hogy minél intelligensebb valaki, annál kevésbé vágja rá, hogy akkor szakítok. Több körülményt mérlegel, rugalmasabb, például egy-két személyes tapasztalatából nem általánosít végletes szabályokat. Több energiát tud fektetni az eset feldogozásába, nem zárja ki, hogy külső segítséget is igénybe vegyen, könyvet olvasson (rengeteg könyv van ebben a témában), pszichológushoz menjen vagy párterápiára, és ezekre megvannak az anyagi forrásai.

Tény, hogy a magasabb végzettségűek ritkábban válnak el, és a szakemberek, azaz a pszichológusok sem mondják hogy a megcsalásból következnie kellene a válásnak, mert az úgy jobb eredményre vezetne.

Nos akkor nézzük, mi is az önbecsülés? Egy nagyon sérülékeny, ám létfontosságú hozzávaló az ember életéhez, ami legalább annyira fontos, mint a társas kapcsolatok, ha nem fontosabb. Teljes biztossággal állítom, hogy szinte minden az önbecsülésünk mértékén múlik. Hogy milyen álmokat merünk álmodni, milyen jövőt képzelünk el magunknak, milyen célokat tűzünk ki, milyen erősségeket formálunk magunkban és miket nyomunk el, stb. tehát effektíven az önértékelésünk és a magunkba vetett hit határozz meg gyakorlatilag az egész életünket. Ezért egy fokon (egy egészséges fokon) egocentrikusnak kell lennünk és önzőnek. És itt természetesen nem a másokat megkárosító, már-már visszataszítóan túláradó idegesítő önzésre gondolok, hanem arra, hogy mindenek előtt törekedjünk egy önmagunk számára kedvező életre, amiben a saját döntésünk, értékrendünk és igazunk a meghatározó. Mi történik, ha az embert megcsalják egyszer vagy többször? Ez az önbecsülés sérül. Hogy kinél milyen mértékben az bár személyiségfüggő, de az biztos, hogy ép nem marad. A másik tehát tudatosan és szándékosan elvett belőlünk egy darabot. Utólag talán bánja? Meglehet, de akkor és ott nem bánta. Akkor abban a pillanatban nem léteztünk a számára. Én álltam mindkét oldalon többször is. A megcsalást mindösszesen egy ember ellen követtem el, de azt 2 évig folyamatosan és bűntudat nélkül, pedig alap esetben egyáltalán nem jellemző rám és azóta sem tettem senkivel pedig évek teltek el. (és nem is fogom!) Tudom tehát, milyen félrelépőnek lenni, nincsenek hamis illúzióim és tévhiteim. És éppen ezért nagyon is tisztában vagyok vele, hogy megvetendő az, aki ilyet tesz. Az ember saját életének minden pillanatában felelős a saját tetteiért, és irányítja saját gondolatait és tetteit. Egész egyszerűen nincs olyan, hogy "nem akartam", "nem voltam józan", hisz nem más döntött erről, hanem maga az ember. Ha valaki tudatában van pl annak, hogy képes gyorsan berúgni és olyankor módosult tudatállapotba is kerül, de közben hűséges/ vagy szűz/ vagy intelligens stb akar maradni az ne döntsön úgy, hogy részegre issza magát. Szóval ez az én szememben nem mentség. Az egyszeri meggondolatlan, pillanat hevében születendő döntések pedig megint csak saját döntéseink. Lehet, hogy eltelik közben 3-4 év és már másképp tekintünk akkori önmagunkra, de azt a döntést akkor is mi hoztuk meg, tehát a felelősség is minket terhel. Jól nézne ki a világ, ha a rablást, gyilkolást is olyan lazán fogná fel az ember, mint a megcsalást. "Egyszerűen ilyen vagyok" vagy "Csak ki akartam próbálni" vagy "már nem elégített ki, ha megverek valakit, bizarrabb a gyilkolás" és így tovább. Ezért ezen nem ártana elgondolkodni olyan embereknek, akik szerint a megcsalás-kérdés túlreagálás. Könyörgöm, olyan világot élünk, ahol mindenért perelni lehet, ahol minden diszkrimináció és emberi jogok kérdése. Mégis elég ironikus, hogy a megcsalás kérdése egyes apró-cseprő problémákhoz képest mai napig egy "felfújt/túlreagált" dolog. Csak mert az emberek régen vagyoni alapon érdekházasságot kötöttek és nem volt divat a válás/ vagy vallási okok miatt nem váltak, attól még bűn és fájdalom volt akkor is. Gondoljunk csak a népdalaink többségére, amelyekben hallhatjuk az átkozódást, amiért a barna legény csalfa volt. Vagy olvassunk utána (nem tankönyvből) hány király végeztette ki a feleségét azért, mert az hűtlen volt. A megcsalást minden korban elítélték, és ennek oka van.

Egyébként a bizalomról annyit, hogy h egy megcsalás kiderül, senki- akinek maradt egy kis önbecsülése- nem akar úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Mert nem lehet. A megcsalt fél kitárulkozott, testét-lelkét adta a kapcsolatba... ezt vitte magával más ágyba a kedves partner. A megcsalt fél éppen eleget szenved el, nehogy már őt vonjuk kérdőre, hogy miért nem bocsát meg?! Hogy ugyan mi jogon akar elválni? Nem elég ok az, hogy megkárosították érzelmileg? Hogy elárulták és belerúgtak? Még ő magyarázza a bizonyítványt? És, hogy miért adta fel a közös életet? Mert így is- úgyis vesztes a másik szemében. Mert e perctől az alábbi opciók léteznének, ha nem lépne ki:

1.) Vagy egy lábtörlő lesz, akit rúgdosnak, mert úgyse lépett ki legutóbb sem.

2.) Vagy ő lesz a szegény kis áldozat, akit ezentúl úgy kezelnek, mint egy életképtelent aki annak védelmére szorul aki rátámadt.

3.) Vagy ő lesz az örökös kárpótolt személy, akinek ezentúl mindent megvesznek a világon és extra törődést kap, de tudja, hogy mindezt nem kapná meg önmagáért, csupán azért, hogy kárpótolják.

4.) Vagy elhagyják őt, mert végül kiábrándító lesz, hogy "gyenge" (mert a másik fél így fogj látni)

5.) Vagy ha az elkövető megbánást tanúsított ugyan és soha többet nem tesz ilyet (mint pl a 4. hozzászóló), a megcsalt félben örökre ott marad a tüske, és az esetleges következő alkalomtól való aggodalom. Mert a megcsalt fél többé soha nem lehet biztos a hűségben, hiszen mennyit ér egy ígéret?

Tehát ezek a lehetőségek várnának a szenvedő félre akkor, ha benne marad a kapcsolatban. És ilyenkor jön a gondolkodás. Mert akár beszélünk róla, akár nem, min sorra vesszük ezeket a lehetőségeket. Ne felejtsük el, hogy vannak házasságok, amiket a közös kölcsön-adósság is összetart, és a felek nem tudnak hová külön költözni. Ilyenkor el lehet válni, de ha úgyis együtt kényszerülnek élni, akkor mennyi értelme van? Hogy azontúl gátlástalanul rugdoshassák egymást? Tehát ilyenkor az ember nem válik, és nyel. Úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Igyekszik további okokat keresni, amiért együtt marad a párjával. Például itt jönnek szóba a gyerekek, közös vagyon és így tovább. Mindeközben a családtagok, barátok esetleg tudomást szereznek a dologról. A megcsalt fél (amennyiben nem akar mártír lenni) igyekszik eljátszani az intelligens okos nő/férfi szerepét, aki képes a megbocsátásra, hiszen ha ezt teszi, akkor van esélye arra, hogy mindenki szemében mélyen tisztelt mintaházastárs legyen, és így nem kell bevallani, hogy tulajdonképpen a kétes anyagi helyzet, vagy alacsony önbizalom az egyetlen, ami erre a döntésre késztette. A végén addig-addig takarózik ezzel a mesével, míg ő maga is elhiszi. Onnantól fogva pedig magas fokon osztja az észt a "tudatlan, tapasztalatlan" lehetőségekkel és önérzettel még rendelkező fiataloknak, akik ezután azt fogják érezni, hogy még életükben nem voltak szerelmesek, hisz nem képesek a megbocsátásra. Ezért ők is tűrnek és tűrnek, hisz úgy tűnik ez a szerelmi mérce. Végül kialakul egy olyan társadalom, amelynek tagjai mintegy természetes dolognak veszik a megcsalást, épp ezért elviselik és maguk is művelik. Végül egyre több intim kapcsolat áll 2 személy helyett legalább 3-ból, és eljutunk mi is a poligámiáig. És ezzel zárul a kör. Emberek, magunknak csináljuk! :D

Véleményem szerint azok az emberek, akiknek a viszony és az állandó szerető-tartás természetes dolog, fogja a cuccát és költözzön keletre. Ott remekül fog tudni asszimilálódni, de ne szapulja már az európai kultúrát, amiért nálunk a monogámia a divat. Mi abban a szellemben nőttünk fel, hogy a megcsalás tisztességtelen dolog. Az irodalmi, a pszichológiai, a történelmi tanulmányok is mind azt igazolják, hogy milyen káros hatással van ez az egész az egyénre, a társadalomra, a világra.

Visszatérvén a kérdező kérdéséhez:

"Nem lehet, hogy ők csinálják jól?" Szerintem nem. A család mindenképp megsínyli, akár mindennapos téma lesz a dolog, akár elfojtott érzelmek maradnak melyek feszült légkört teremtenek. A gyerek mindenképp kereszttűzbe kerül és a végén magára veszi. Sok gyerek például személyes feladatának kezdi érezni, hogy összetartsa a szülőket, holott 5-10 évesen nem ezzel kellene foglalkoznia. Arról nem is beszélve, hogy onnantól a megcsalt szülő már nem fog maximálisan odafigyelni a gyerekre, mert felemészti energiáit a depresszió, vagy a nyomozgatás. Semmi sem lesz többé ugyanolyan. Akkor minek erőltetni a kapcsolatot és kitenni az egész családot annak, hogy hazugságban éljen? Hogy a gyerekek problémamegoldási stratégiaként azt tanulják meg, hogyan mondjanak le saját érdekeikről és szabadságukról? És ne áltassuk magunkat, semmivel sem tudatlanabbak, mint mi. MINDENT megértenek abból, ami körülöttük zajlik, legfeljebb nem tudják még olyan választékosan kifejezni magukat, hogy ezt be is bizonyítsák.

Sok megbocsátó fél elköveti azt a hibát is, hogy beleképzeli magát a másik helyzetébe és elképzeli, hogy ha ő volna a félrelépő fél, akkor ő mit szeretne. Persze, hogy azt, ha megbocsátanák. Csak azt felejtik el a legtöbben, hogy ez egyáltalán nem ilyen magától értetődő. Nem biztos, hogy nekik meg lenne bocsátva egy akárcsak fele olyan mérték félrelépés is.

Ezért nagyon egyszerűen az érzésekre kell hallgatni, nem a logikára, nem a helyzetcserére és végképp nem olyan emberek tapasztalatára, akik már döntöttek valahogy, vagy gondolják valahogy. Ez a saját életünk. Csak az számít, hogy mi, hogyan gondoljuk. Hogy nekünk milyen érzés, hogy milyen a mi helyzetünk, nekünk mik a lehetőségeink, elvárásaink. És ha csak ezt vesszük figyelembe, akkor fogunk helyesen dönteni.