Házasság rámehet a túlzásba vitt kreatív hobbikra?

Soha nem hallottam még ilyenről, de lassan ott tartunk, hogy válunk. Az utóbbi időben a feleségem már szinte csak ezeknek a kreatív izé-mizéknek él. Nem állok távol a valóságtól, ha azt mondom ezekkel többet foglalkozik mint velem. Papírból dísz, kosár, ilyen tartó, olyan tartó. Hazajön munkából aztán egész estig ez megy, mellette tv max. Hétvégén kis megszakításokkal szintén. Dolgaink intézzük ahogy épp sikerül, szex alig. Mozgás számára nulla (amúgy is irodában dolgozik, ez is ülős dolog) kezdenek kijönni a mozgáshiányból adódó dolgok rajt. Este lefekszünk az ágyba, ő fáradt. Tényleg az. Ismerősök, rokonok csak biztatják milyen szép, meg jó, meg praktikus. Csináljon még ezt, meg azt, de most már az is van, hogy az ajándékozást úgy akarják megoldani, hogy a feleségemmel majd csináltatnak valamit. Mindenkinek tetszik, csak engem idegesít. Minden pakolóhely fullon ezekkel a kellékekkel a nappalitól a hálóig meg félkész dolgokkal, idő semmire, munka után vagy venni kell még hozzá valamit, vagy valakihez menni kell megmutatni mit hogy tud megcsinálni, közben a dolgaink közül hol ez marad el, hol az, amiből ilyen olyan fizetnivalók, vagy szívások keletkeznek, csak mert nem volt odafigyelés. Amikor valami baj van - előbb utóbb van az garantált - valamiből akkor jövök én, segítsek. Oldjam meg, mert nagy a baj.

Egyszer már beszéltünk erről, akkor dérrel dúrral félretette, hogy akkor ő nem, mert tényleg sok, elismerte ő is. Csak még pár dolgot befejez, meg ritkán azért csak csinál, de tényleg normál keretek között. Egy darabig ez ment is így, de aztán csak egy kreatív előadás, egy másik a gyerekeknek (két hete minden nap egy négy órás kreatívkodásra készül, beszerez, alapanyagot gyárt, nyomtat, kivág), egy kis kosár ennek, egy nagyobb installáció valami eseményre... persze ezek mind ingyen, vagy anyagáron, de nem is a pénz a lényeg, tényleg nem. Aki kapja boldog, mert méretre készül, kívánt színben, anyagból, valahol megértem. Csak legyen aki megcsinálja.

Jönnek az ünnepek, egy bizonyos mértékben ez jó is, bele is fér, de én már nem tudom meglátni benne a jót. Utálom hogy elveszi az életünk.

Nem is tudom mit csináljak. Ha azt találnám mondani neki megint, hogy ez már sok akkor visszább venne biztosan, de kimondatlanul is én lennék a rossz, hogy meggátolom az ő boldogságát, ha hagyom egy elképesztő hülye életet élünk így, azon gondolkozom el kellene válnunk aztán mindenki menne a maga útján. Csinálhatná amennyit csak akarja, én meg inkább élnék magam, vagy egy "átlagos" házasságban.

Köszi, ha ír valaki, már az is jó hogy leírhattam valahova.