Hogy reagálnál ha ilyesmit hallanál a férjedről?

Testvéremnek is úgy néz ki, hogy autista a lánya. Amikor még kicsi volt, akkor nagyon nem volt szófogadó, nagyon sok dologra nagyon furán reagált, ami kikészítette őket. Például volt olyan pillanat, amikor elhunyt valaki a rokonságba, aztán a lánya elkezdett nevetni... Kapott is egy nagy pofont, mire kiderült, hogy nem azon nevetett, csak fejben valahol teljesen máshol járt.

Szóval én eltudom képzelni, hogy a férjed nem feltétlenül rosszindulatból ütötte meg az autista lányát, csak egyszerűen már nem látott más megoldást. Persze, ettől még nem azt mondom, hogy ez így oké. Csak arra célzok, hogy nem kell egyből a legrosszabbra gondolni. Üljetek le és ha nagyon felzaklatott amit hallottál, akkor normálisan beszéljétek meg egymással. Talán ha az ő szemszögéből is hallod a storyt, akkor más lesz a véleményed.

Lehet már nem tudott máshogyan "szót érteni" vele. Egy beteg emberrel nem lehet könnyű. Nem mindig egyértelmű minden... Egy ismerősöm mesélte, hogy ő csak egyszer ütötte meg a gyerekét, amikor kiszaladt az útra. Egy ilyenért nem ítélnék el senkit sem...

De kérdezd meg tőle a helyzetet, ha szeretnél megnyugodni!

Egyedül nevelem az autista lányomat. Sosem ütöttem meg, pedig voltak nagyon megterhelő időszakok. Olyan emberrel nem szívesen lennék együtt, aki megüt egy gyereket, pláne szegény autisták szoktak többnyire olyan dolgokért kikapni amiről nem tehetnek. De az igaz, hogy vannak durva esetek, kötélből kell legyenek az idegeid hozzá, és nagyon sok szeretet kell a szívedbe.

Beszéld meg vele, ha gondolod, hogy ez segít.

Gyógypedagógus vagyok, ugyan nem auti szakirányon, de a pályafutásom alatt volt dolgom pár esettel.

Leszögezném, hogy gyereket megütni a gyermeki jogok megsértése, és mint ilyen, büntetendő és egyáltalán nem örvendetes vagy követendő.

De azt is tudom, hogy nekünk - a tanerőknek- is vannak időnként olyan tanítványaink, akiket - amikor rossz napjuk van, - sűrű mély levegővétellel, az összes létező empátia bevetésével, kőkeményen ráerőltetett nyugalommal és nagyon erős mantrázással éltünk csak túl. Mit mantráztunk? Hogy az enyém otthon megmondja, hogy mi a baja. Hogy meg TUDJA mondani, mi

bántja, mi fáj és meg lehet beszélni velük, hogy most anya nincs jól, ezért nem megyünk játszóra. ÉS persze, hogy negyed óra múlva itt a gyerekfelügyelő, és én kisétálhatok a teremből.

Ilyenkor gondolatban mindig kalapot emelünk az összes sérült gyereket nevelő szülő előtt. Mert az, amin ők keresztül mennek bizonyos esetekben, és amilyen tartással azt teszik, ami a legtöbb embernek olyan messze van a normalitástól, mint a madagaszkári süvítő csótány a pingvintől, igencsak tiszteletre méltó. És mi megtehetjük, hogy kicsöngetés után kijövünk a teremből, becsukjuk az ajtót, és a gyermeket egy héten 2-3 óránál több időben nem érzékeljük. A mi életünknek nem része a balhézó gyerek, csak 3 évesen és kamaszként. És hány olyan szülőt ismerünk, akinél ép fejlődésmenetű gyereke esetében sosem szakadt el a cérna? Aki egyszer sem üvöltött a gyerekkel, sosem ütött rá a gyerek hátsójára?

Az auti gyerek nem azért balhézik, mert bajt akar keverni. Nem az ő hibájuk, és egyáltalán nem oké, ha rajtuk csattan az ostor, mert ahogy korábban írták, nem tehetnek róla, hogy nem tudják jobban kifejezni magukat. De ha nem tudsz kilépni a teremből, mert az a kőkemény valóságod, hogy a gyereknek 7-ből 5-ször rossz napja van, napi 24(-iskolaidő) órában és nemcsak nem tudsz segíteni rajta, de még csak nem is érted, hogy mi van akkora probléma azzal, ha kerülő úton mentek a pékségbe, hogy üvölteni kell a nyílt utca kellős közepén és nem továbbmenni a zebra kétharmadánál, vagy még délután ötkor is az a probléma, hogy helyettes tanár volt éneken és mondjuk neked sincs épp jó napod, mert keveset aludtál, mert elkéstél az iskolai hiszti miatt, mert ember vagy és MA nagyon eleged van... Nem oké, nem elfogadható, ha egy gyereket megütnek. De a szülő sem robot és néha igenis oké, hogy kiakad, kifakad és elege van. Mindenki követ el hibákat, a kérdés, hogy utána mihez kezd velük.

Hogy hány partnere volt előttem, az nagyon is számít. Hogy hány emberrel volt, az azért számít,mert ha sokkal volt, az jellemvonás. Ezért kéne tudni, hogy valójában milyen gyakran és milyen formában volt jelen az életében ez a viselkedés. Ami meg azért fontos, hogy tudjam mire számíthatok tőle. A vér nem válik vízzé.

A kettős mérce meg aljas dolog. Ez meg az alkalmazó jelleméről árulkodik...