Ha valaki teljesen kiszeretett a ferjebol van meg esely beleszeretni?

Így ennek egyáltalán semmi értelme.

A lángoló szerelem elmúlik, és átveszi a helyét valami több: szeretet, tisztelet, ragaszkodás, barátság, szexuális összhang, biztonságérzet, és még sok más sajátos keveréke, amit csak egy tartós, kiegyensúlyozott kapcsolat tud megadni.

Itt meg két ember van, aki egymással harcol napi szinten, és nincsenek már egymás felé érzelmeik. Lassan ez csap át abba, hogy házasok ugyan, de utálják egymást, és nagyon ronda válásba fog torkolni pár év múlva.

Akkor inkább váljatok most, amíg még kulturáltan képesek vagytok megtenni (és nincs gyerek, ha jól értem.)

Szaz szazalekig sose lehetsz abbam biztos h egyutt oregedtek meg. Ha erre var valaki akkor egyedul fog megoregedni. Fiatalok voltak mikor megismerkedtek mindent kompromiszummal meg tudtak oldani.

Ez akkor van így, ha csak szerelem volt kettőtök között, de szeretet semmi.

Mert igen, ennyi év után már nincs aza lángolás, mint az első években.

És ilyenkor marad a szeretet (ha van).

De írásod alapján ez nincs meg, ha ennyire nem bírják vagy a nő nem bírja elviselni a társát. Szóval szerintem nincs megoldás. Nem hinném, hogy újra bele tudna szeretni.

Főleg azért mert egy gyerek megint msá hoz ki az emberekből, megint egy új énjét tapasztalná meg a másik (ez mindkét félre igaz).

Szóval összegezve én ennek a kapcsolatnak nem sok esélyt adok.

Ha szeretetből ment hozzá és szeretetből vállalt gyereket, akkor -már bocsi- de megérdemli a sorsát.

Szeretetből, azért mert jófej vagyok és végülis elmegy a másik, ezért összekötöm az életem vele.. vagy ez hogy?

Szeretet akkor marad, ha az, aki részéről a szeretet volt megbékél evvel a helyzettel és

1, vagy képes leélni így az életét, anélkül, hogy átverné a másikat.

2, inkább szakít és új életet kezd valakivel, akibe TÉNYLEG szerelmes és nem csak azért akad vele össze komolyabban, mert épp nincs kéznél jobb.

De ezt annak kell éreznie, hogy ő mit akar, képes e így, egyfajta szimpátiából valakivel együtt maradni és ilyen érzelmi körülményben felnevelni egy gyerket. (?)

Én képtelen volnék leélni így egy egész életet, hogy avval, akivel együtt élek, se szeretet, se szerelem nem is volt soha, semmiféle érzést nem táplálok iránta, kb. csak nem utálom, ezért vagyok még együtt vele.

Ja, hát így már érthető.

Ez olyan tipikus.

A nő férjhez akar menni, és gyereket akar szülni, és keres valamit pasit, akivel ezt meg tudja valósítani. Ez az egyetlen célja, amíg ezt el nem éri, addig hajt, mint a gőzgép. Semmi nem érdekli, se a másik nyilvánvaló hibái, se az, hogy nem illenek össze, eszébe sincs kiereszteni a zsákmányt a karmai közül.

Aztán megvolt a fényes esküvő, jön a baba, és akkor néz körbe először, mit vállalt a következő 50 évre.

Egyáltalán nem érdekelte eddig, kihez megy férjhez, mert őt csak maga a házasság érdekelte.

Mint a mikor a kutya kergeti a macskát, mert szalad. Aztán mikor elkapja, akkor leül vakarózni, mert nem akart vele csinálni semmit, csak elkapni, de most már nem tudja, mit kezdjen vele.

A nő elérte a célját, beteljesült a küldetése, most olyan céltalan értelmetlen hirtelen az élete. Egy közös céljuk volt, az most nő a pocakban, és innentől csak az üresség marad. Meg a felismerés, hogy neki ez a pasi nem is kell igazán.

Elmarad a nagy katarzis is az esküvő után, pont úgy telnek a napok, mint eddig, csak már nem lebeg egy magasztos cél a szeme előtt, amiért megéri vállalni. Csak úgy él bele a vakvilágba, a szürke hétköznapokba.

Ilyenkor van az, hogy már nem olyan rózsaszín habos az a kép, hogy a gyerek szaladgál a lába körül, babaruhát hajtogat, és meleg vacsorával várja a pici férjét. Ez hirtelen már nem vonzó ábrándkép, hanem a nagy büdös, unalmas, és szürke valóság.

A feleség részéről a szerelem már réges-régen elillant, csak eddig volt célja, amiért együtt akart maradni a férjével. A cél teljesült.