Van még visszaút?

Valami konkrét oka is van?

Történt valami?

Vagy "csak" nem foglalkoztál vele?

Beszéljétek meg. Ha egyikötöknek sincs más, akkor próbáljátok meg mindenképpen. Most te próbálkozz, ahogy eddig ő tette. Biztosan jól fog neki esni.

Nálunk is volt egy ilyen pont valamikor a hatodik év környékén. Kb. ugyan ezeket mondta a párom. Mondjuk nálunk elég furán zajlott, mert ő mondta, hogy engedjem el, én pedig 2-3 napig könyörögtem neki, de aztán beláttam, hogy ha menni akar, akkor menjen, el kell engedni. Akkor tök normális, baráti hangon mondtam neki, hogy üljön neki albérletet keresni, mert én kutyával nehezen találnék, és mivel ő akar menni, ő költözzön. Mondtam, hogy amíg ő keresgél, addig én becsomagolom a cuccait. Borzasztó rosszul esett, hogy halál nyugalomban hagyta, hogy pakoljam a cuccait, sőt még egy-két dologra mondta is, hogy az nem kell, ott hagyja. Alig bírtam ki sírás nélkül! Aztán amikor a bőröndök ott álltak az ajtóban indulásra készen, akkor tudatosult benne, hogy akkor ez itt a „vég”. Egy teljes napig éjszakába nyúlóan sírt, hogy most akkor tényleg vége, meg nem is tudja, nem akar elmenni, de maradni se. Mondtam neki, hogy ha szikrányira is megfogalmazódott benne, hogy menni akar, akkor menjen, mert annak semmi értelme, hogy marad és holnapra meggondolja magát. Másnap elment sétálni és gondolkozni, én meg addig olyan csinosan felöltöztem, amilyen csinosan nagyon rég látott már, magassarkú, miniruha, kifestettem magam, megcsináltam a frizurámat és elmentem a sarokig (nem strihelni… :D) onnan figyeltem, hogy mikor ér haza. Amikor hazament, vártam kb 20 percet és én is haza mentem. Meglátott úgy, ahogy akkor néztem ki, amikor még minden jó volt köztünk, amikor még ő is észrevette, ha csinosan öltöztem fel és lázba is hozta őt a külsőm és akkor rádöbbent szerintem, hogy ő is tett azért, hogy így alakuljanak a dolgok, mert nem vett engem úgy észre már hosszú ideje. Na meg leginkább arra döbbent rá, hogy mennyire féltékeny még mindig (pozitív értelemben véve), mert az volt az első kérdése, amikor meglátott, hogy „fogok én találni még egy ilyen istennőt? Fogadjunk, hogy már szereztél magadnak hódolót…” (nyílván nem vagyok istennő, se topp modell, se tökéletes nő, de számára istennő voltam és vagyok még ma is) Tudom, ez ilyen furmányos, nőcis, „hátbatámadós” húzás volt, de ez döbbentette őt rá arra, hogy beleőrül a tudatba, hogy ha elhagy, akkor én idővel másé leszek. Utána napokig azt mondogatta, hogy nem tudná elviselni a gondolatot, hogy az ő kis szerelmét valaki más érinti meg, valaki más csókolja meg, vagy valaki más nevetteti meg, mert én szőröstül-bőröstül az övé vagyok. Na ez volt az, amit ő egy időre elfelejtett. Persze, hogy ebben én is nagyon is hibás voltam! sőt, én generáltam ezt a problémát, ha férfiként tekintettem volna rá, nem csak a magam kínjába és az önsajnálatba temetkeztem volna bele, meg a karriercsinálásba és a végeláthatatlan túlórákba, akkor semmi gondunk nem lett volna.

Hogy ez a történet számodra mennyire segítség, azt nem tudom, de talán reményt tudsz belőle meríteni. Az az egy biztos, hogy ha szeret téged, akkor nem fog elmenni. Csak valahogy rá kell őt ébreszteni és az ellanyhult szerelmet újra kell éleszteni. sok sikert!