Bántalmazott feleségek! Hogy kezdődött? Mióta érezted, hogy nem stimmel valami?

1,5-2 éve jártunk, amikor elkezdett nagyon erőszakos lenni, az elején csak nagyon hirtelen felkapta a vizet és látszott, hogy elönti az agyát a szar, megszorította a csuklóm, vagy testtel nekemfeszült, látszott, hogy majd felrobban és küzd, hogy ne üssön meg. Aztán később mondvacsinált hülyeségekbe kötött bele, pl. hogy a sövény egy növény-e, vagy az egy hosszúra nyírt bokorsor. (Szerinte az egy bizonyos növényfaj neve és bár akkor már biológus voltam, meg akarta magyarázni... kinevettem, nem kellett volna. Akkor ellökött és erősen megrugdosott. Ez volt az első, amikor nyomot hagyott rajtam. Lábnyomok voltak rajtam. Akkor 400 km-re voltam otthonról, az éjszaka közepén, 15 km-re a vasútállomástól, pénz nélkül, nem volt nálam a cuccom, éppen a családjuknál voltunk és a szőlőhegyen sétálgattunk, mire alkalmam lett volna meglépni, már indultunk haza. Túl sok ideje volt engesztelni.)

Amikor már átlépett egy bizonyos határt, akkor már könnyebben eljárt a keze, többször fenyegettem meg azzal, hogy elhagyom, de úgy tűnt, hogy nagyon depressziós és felelősnek éreztem magam miatta, azt éreztem, hogy mellettem lett depis, segítenem kell rajta. Az első után kellett volna kipenderítenem. Azonnal.

Átlagban szerintem 2 hetente kaptam valamit, egy idő után, ha szóba került a szakítás, akkor is kaptam, de sokszor védekeztem és össze is verekedtünk. Volt, hogy fojtogatott és napokig alig kaptam levegőt.

Aztán egy nap ő rakott ki a sok szar után. Hála az égnek. Akit úgy komolyabban bántalmaztak már, az tudja, hogy bármilyen fura is, a nő függő lesz abban a kapcsolatban. Ragaszkodik a másikhoz és próbálja megmenteni a másikat is és a kapcsolatot. Tudom, hogy irracionális. 2 hónappal később megjelent a kollégiumi szobámnál, hogy ennyire rosszul esett neki, hogy látott mással, de mondtam, hogy mi már nem fogjuk újrakezdeni (csak ismerkedtem valakivel, kézfogásig jutottunk), bezárt a kollégiumi szobámba, eldobta a kulcsot és azt mondta, hogy végig kell néznem, ahogy megöli magát. Szörnyű embernek érzem magam miatta, de akkor abban a pillanatban nem attól féltem, hogy meg fog halni, ahogy megindult a kések felé, hanem attól, hogy egy életre idegroncsot csinál belőlem, ha ezt most végig kell élnem. "Megmentettem az életét", közben szanaszét vágtam a kezemet, ahogy elvettem tőle mindent, mert persze semmit nem a nyelénél sikerült megfognom. Szerencsére csak az ujjamat kellett összevarrni. Segítségért kiáltoztam és páran ránk törték az ajtót és megmentettek. Azóta is van olyan vágásom az oldalamon és a kezemen is, ami örök "emlék" lesz.

2 év 8 hónapot töltöttünk együtt, túl fiatal voltam még és tapasztalatlan, hogy időben észre vegyem a jeleket(18 évesen jöttem vele össze, akkor ő 19 éves és elsős egyetemista volt), de nem tettem tönkre az életem vele. A kezemen lévő forradások miatt (bár nem feltűnőek, észrevehetőek), már csak úgy hetente 2-3x jut eszembe az az este. Kb. 5 éve történt. Az eset után másnap elvittem egy pszichiáterhez, majd onnan vissza a kollégiumhoz és megmondtam, hogy elfelejthet örökre. 2 napig még váltottunk pár sms-t, aztán megbeszéltük, hogy teljesen meg kéne szakítanunk a kapcsolatot. Szerencsére azóta csak úgy kb 5x futottam vele össze az utcán, köszöntünk egymásnak, de ennyi.

Nem származom rossz családból. Az exemé kicsit zűrösebb, elvált szülők, alkoholista, bántalmazó apa (az apja a járás alatt emelt még kezet az anyjára állítólag, aztán a házasságuk alatt csak 1x és azért lett végül kipenderítve, szóval nem látta a rossz példát a fia.) Mikor én ismertem az apját, nem volt vele már gond, piálni sem piált, teljesen tiszta volt, egy sört sem nyomott le.

Azt gondoltam, ilyen velem sosem történhet. A francokat nem.

Azóta akin csak hasonló személyiségjegyeket vélek felfedezni, már kerülöm messze... Lehet sokszor irracionálisan taszítónak látok bizonyos embereket és túlságosan belelátom pár férfiba a lehetőségét egy ilyennek, de jobb így, mint ha ismét hasonlóba keverednék. A jelenlegi vőlegényemből nem tudom kinézni, hogy ilyet tenne. És ami még fontosabb, nagyon messze áll tőle mindenféle depresszió, vagy szuicid hajlam. Ha csak egyszer érezném rajta, hogy küzd azzal, hogy megüssön, vagy rám emelné a kezét, mehetne haza, nincs megbocsátás. Aki átlép egy határt, onnan nincs visszaút.