Mit éreznél ebben a helyzetben?

Huhh. Nem térnék magamhoz.. Úgy érezném, hogy valamit nagyon nem vettem észre, ha csak így egyik napról a másikra el akar válni. De ha másba sszerelmes..akkor nincs mit tárgyalni a dolgon. Azt mondanám: Jólvan..te tudod mit/kit akarsz..

Elválnék.

#7, ugyan, láttam én már felnőtt, értelmes nőknél is ugyanazokat a tipikus, fájdalmas, fától az erdőt kattanásokat életbe lépni. A szerelem az szerelem..

Levonnám a konzekvenciákat. A közhiedelemmel (és önhitegetéssel) ellentétben mindenki belefuthat ebbe. Sőt, talán kell is a személyiségfejlődéshez az ilyen irányú tapasztalat. Mint a bárányhimlő: mégegyszer legalább nem lépünk bele. Aztán van, aki mégis képes rá, de az alapvetően reménytelen. Nagy kegy ebben az állapotban az, ha a másik biztosít megbeszélési lehetőséget és nem csak egyszer biztosítja azt, hanem a feldolgozási folyamat majd' minden egyes fázisában. Rengeteget tud jelenteni. Nagy kegyetlenség viszont az, ha nem. Ha nincsenek válaszok. Könnyen örökre lezáratlan marad és csacsiság ez, hogy az idő megoldja, nem oldja. Azt tudja megoldani, ami elvarrt szálakkal végződik, ellenkező esetben betokosodotott tüske esetéről beszélünk ízületb fúródva. Ejj, de szép hasonlat.:) De most látom, nem is a kérdésre válaszolok, meglátszik, hogy nem vagyok nő! Agyalnék, de nem túl. Terelnék, meglépném mindazt, amit addig halogattam, no nem a kapcsolat megmentése érdekében, ha egyszer az már menthetetlen. A nagy ugrások időszaka ez. Van, aki külföldre menekül, van, aki a sportba. Ilyenkor keres az ember új utakat akár magában, akár maga körül ösztönösen is, lehetőségeket, amiket irányítása alá tud vonni, minthogy az alaphelyzet, amibe belekerült irányításától mentes teljesen, valamivel ellenpontozni kell. Áh, még mindig nem az érzésekről írok. Miért? Mert nem erről a végéről kell megfogni, mert ha elmerülünk a túlzott múltba révedésen, a fájdalomban, az elnyújtja csak.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy úgymond ki kell futnia magát az ilyen állapotnak is, elmenekülni nem kell előle és a legteljesebb, mély megélése - ami kell! - nem egyenlő az önsajnálattal és a belesüppedéssel. De túlnyúlni sem kell, fetrengeni az állapotban. Idővel úgy is értelmetlennek találja az ember és nyit egyéb területek, más emberek fele. Mégvalami: gyakran kapják meg azt - főleg persze nőktől - a szenvedő alanyok, hogy nem nyit, miért nem nyit. Ilyenkor a kis drágák saját maguk kis (nagy) lehetőségeiből, környezetéből indulnak ki, nemritkán igen együgyű módon: attól, hogy valaki körül sokan sertepertélnek, nem törvényszerű, hogy a másik emberi lény körül is, következésképpen, ha nem jön hamarjában vagy hónapok, évek múlva sem egy igazi, nagybetűs kapcsolatra érdemes megint, nem feltétlenül az az oka, hogy az illető nem nyit. Nem biztos, hogy annyira kelendő, az sem biztos, hogy az első langyosvíz-lehetőséggel él. Ezért hát ne ostorozzunk senkit bugyután alátámasztott vádakkal, nem feltétlenül az ő akaratán múlik a dolog.