Ti is sokat veszekedtek a házasságotokban?

14-es vagyok, kiegészítés: sőt még azt sem várom el, hogy megértsen, hiszen ő sincs az én bőrömben. Persze ha érdekli, hogy valamit miért gondolok úgy, ahogy, akkor megkérdezi, én pedig elmagyarázom neki.

Veszekedni olyankor szoktunk, amikor elfelejtünk egymáshoz felnőttként szólni, pl beszélgetünk valamiről, amit tegnap mondtam, ő amolyan szülői formában rám szól, hogy

- Nem is ezt mondtad, ne tagadd már/ne hazudj! (férjem néha szeret a szavakon lovagolni:))

Ha ilyenkor el kezdem neki magyarázni, hogy mit és miért mondtam, mint egy gyerek, aki magyarázkodik, és nagyon szeretné, ha a szülő megértené, hogy ő semmi rosszat nem tett, na akkor abból tud szép kis vita lenni. Én próbálom elmagyarázni neki, ő meg ragaszkodik ahhoz, hogy ,,miért tagadom", neki az emlékezetében kristálytisztán él, hogy pontosan mit mondtam.

Ilyen, és ehhez hasonló vitáink vannak, van, hogy sírással végződnek, amikor a vita valami miatt még rosszabbá válik. Ilyenkor mindketten kiengeszteljük a másikat, és elmondjuk egymásnak, hogy kinek mi esett rosszul, már normális, felnőtt hangvételben.

Ha viszont észreveszem már az elején, hogy megint ugyanez jön, és sikerül egy pillanatra megállnom, mielőtt válaszolok, és mély levegőt vennem, netán pár percre elhagynom a terepet, akkor ilyenkor ránézek, és azt mondom, hogy ,,lehet, hogy nem pontosan ezekkel a szavakkal fejeztem ki magam."

Ez egy felnőtt mondat, nem magyarázkodás, és ezzel ő csak egyetérteni tud, belekötni nem. Mikor egyszer ezt válaszoltam, és otthagytam, hogy átmenjek a másik szobába, utánam fordult, és azt mondta: ,,lehet, hogy én emlékszem rosszul". Én meg úgy meglepődtem, hogy na ilyen se volt még:D

Sokkal szerettetlibb lett a kommunikációnk, amióta nem veszem magamra a kijelentéseit (pl. vacsoránál "de szar a jégsaláta", vagy "nem kéne annyi cukrosat enned"), és mióta nem védem mindenáron a véleményem. A számomra fontos dolgokban továbbra is kiállok magamért, van, amiből nem lennék hajlandó engedni.