Házassághoz érezni kell, hogy Ő Az Igazi, vagy elég ha jó ember, akit szeretek és tisztelek?

"Előttem sem volt sosem rózsaszín köd, én például mindig is reálisan imádtam a páromat, az összes hibájával együtt tisztelem évek után is. Na ez a valami, és nem a max. 1-2 évig tartó fellángolás, majd kiábrándulás"

Szerintem meg az a valami, amikor az ember őszintén, mélyen szerelmes a párjába, ami magába foglalja azt, hogy a hibáival együtt elfogadja, tiszteli, imádja.

Az nem hiszem, hogy eredmény vagy reklámoznivaló, ha valaki eleve nem szerelmes, de elismeri, hogy jó ember a párja és jobb híján beéri vele.

Sokan itt abban a nagy tévedésben vannak megint, hogy az ismerkedési fázist jellemző "rózsaszín ködöt" vélik szerelemnek. Ezek az emberek azok, akik még szerelmesek nem voltak. A rózsaszín köd az ismeretlen utáni vágyakozás, izgalom, kíváncsiság, semmi más. Egy érdekes, hormonokkal felfűtött állapot. A szerelem maga akkor jön ezután, ha az ember valóban megismeri a másikat és őszintén, ÖNZETLENÜL tudja szeretni.

Márpedig abban semmi önzetlenség nincs, hogy "jó férj, jó apa, tiszteletreméltó ember, ez jutott, elpancsikolok vele a langyosvízben". Ez puszta önzés, mindkettejük megfosztása a valódi boldogság reményétől is.

Tipikus példa:

"és el tudom nézni neki a hibáit, mert sokkal több az erénye. "

Egy működő, jó kapcsolatban nem azért nézi el az ember a másik "hibáit", mert több a pirospontja. Hanem mint leírtam azért, mert elfogadó, megértő vele szemben, ami az önzetlen, odaadó szerelemből fakad - azért fogadja el a hibáit, mert elismeri, hogy ezek a párja részei, és bizony ezekkel együtt az az ember, akihez vonzódik. Nem azért "nézi el", mert több jó pontja van, mint rossz. Az elfogadás és az elnézés között pedig van egy rohadt nagy különbség: az elfogadók tudnak harmóniában élni, az elnézők egyszer besokallnak...

"Szerintem meg az a valami, amikor az ember őszintén, mélyen szerelmes a párjába, ami magába foglalja azt, hogy a hibáival együtt elfogadja, tiszteli, imádja. "

Nem mintha nem ugyanezt írtam volna.... kicsit olvashatnál figyelmesebben is...

Nyilván nem az elpancsikolást értettem a langyos vízben, hogy az mennyire jó. De kiborít, amikor hallom hogy: jaj én annyira szerelmes vagyok még 5 hónap után is! Ez az igazi szerelem! Mennyire tökéletes a másik! Majd rá hónapokkal sír a szája, hogy nem is érti, hogy hogyan lehetett akkora paraszt mellett ennyi ideig. Ettől a falat kaparom, mert ez köszönőviszonyban sincs azzal, ami köztem és a párom között van... és a sajátjukat nevezik szerelemnek? Nevetséges.

Utolsó: de most annak, hogy te a szerelem-szex rovatban a 3 hónapos "kapcsikról" olvasgatod, hogy mennyire imádják egymást... annak mi köze ahhoz, hogy a családi rovatban a több éves párkapcsolatban élők szerelemből házasodjanak-e vagy sem?

Elbeszélsz a téma mellett, olyan dolgokat keversz ide, amit az égvilágon senki nem említett.

Mindenki maximum arról írt, hogy az, ha 10 év után már nem őrül meg a nap minden percében a párjától és nem fantáziál róla állandóan az normális, de az nem jó, ha csak tiszteli és elnézi a hibáit, annál több kell.

...vagy elég ha jó ember...?

Csak azért nem mennék senkihez, mert jó ember.

Ha úgy érzed nincs más, aki jobban illene hozzád és a partnered a részed, aki nélkül nem tudod elképzelni a jövőt, akkor Vele kell lenned. Én így érzek a Vőlegényem iránt. Nem tudom, hogy ez-e a szerelem, vagy szeretet vagy micsoda. Csak azt, hogy szeretném egy Élten át fogni a kezét és átélni mindent VELE együtt. Szeretném, ha Ő nemzené a gyermekeim, ha Ő lenne Velem a bajban.

Amikor még gyermek voltam, ha nagy baj volt, Anyukámért sírtam, hogy bárcsak velem lenne a bajban. Ma már a Vőlegényemet keresem, ha nagy baj ér. A társam, akiért harcolnék, akit meg akarok védeni a fájdalomtól, akibe lelket öntök ha kell és fordítva. Én bajtársiasságot is érzek, mint a katonák, akik visszamennek az aknamezőre a bajtársukért. Én ezt gyakorlatilag és átvitt értelemben is megtenném Érte.

Én ezt érzem...hogy ez szerelem, vagy mi, azt nem tudom, de nem is számít igazán.

25N