Egy fiatal házaspárnak miért jobb, ha külön költözik a szülöktől?

Két külön generáció, másféle szokások, más életritmus, életstílus, két női családfő az eddigi egy helyett. A fiatal a férjével közös, új életstílust akarja megteremteni, az idős a régit megtartani. A fiatalt az anyja már felnevelte, lehet másra, máshogy, mint ahogy az anyós nevelné a saját gyerekét. A háztartás vezetése két családnál sem biztos, hogy egyforma, máshogy csinálja az anyós, mást hozott otthonról a meny.

Ez sokszor amúgy jóindulatú, türelmes embereknél is konfliktushoz vezethet.

Pl anyósommal nem tudnék együtt lakni, mert tisztaságmániás és kiakasztani, hogy állandóan utánam takarít. A szüleimnél meg apám menne az idegeimre, sokszor nagyon fárasztó, lassú, teszetosza, ha meg iszik akkor kötekedős.

Jobb így nekünk, csak mi ketten.

Mert két generáció nagyon nehezen jön ki egymással.

Addig, amíg papa - mama - gyerekek "kapcsolat" van addig minden oké.

Viszont amikor hirtelen a gyerek "előlép" mamává vagy papává akkor komoly bonyodalmak jönnek a képbe. Pl. hogy ki a családfő. Ha az "öreg" marad az, akkor a fiatalokba ott lesz az állandó elnyomott fusztráció, hogy igazából nem is kezdtek saját életet. Ha a fiatalok lesznek azok az teljesen természetellenes állapot az öregeknek.

Régen ugyan tényleg együtt éltek generációk, de nem azért, mert akkor olyan hű, de jó volt vagy mennyire marha toleránsak voltak az emberek - hanem mert nem volt más lehetőség....

En nem tudtam mar a 20-as eveimben a szuleimmel elni, a ferjem szinten nem a szuleivel.

Az edesapam 22 eves koromban kozolte, hogy este 9-re legyek otthon. Havonta 30 ezret adtam haza, dolgoztam rendesen minden egyes nap. Ha szabin voltam, akkor is reggel felkelltem es elmentem a varosba "csavarogni", mert apam csoret mindig piszkalta, hogy hasztalanul otthon vagyok.

Minden masnap takaritottam munka elott v. utan. Emellett besegitettem a haztartasba is. Apam annyival nem tisztelt meg, hogy a frissen felporszivozott lakasba nem volt kepes levenni a cipojet. Cipostul maszkalt fel s ala.

Akkor untam meg, amikor kozolte, hogy nem enged el nyaralni 23 evesen.. Sajat keresetbol, szabadsagom alatt!!!

A ferjem anyja mokasabb volt. 25 evesen felhivta a m.helyen, hogy munka utan nincs csavargas, mert sotetedik (osz volt).

De megkapta o is a 9-10 orara otthon legyel kategoriat..

Imadom az "en hazam kijelentest!" :)))

Vegul meguntuk es 100 km-s felig tavkapcsolat utan osszekoltoztunk, mar a masodik gyermekunket varjuk a sajat (meg 3 ev hiteles) lakasunkba.

Inkabb hitelt vettunk fel es az osszes megtakaritasunkat ebbe oltuk, de nincs az a penz, hogy en barmelyik szulovel osszekoltozzek!!!

Egyebkent az a vicc az egeszbe, hogy anyosom megreccsen ertem, imad-szeret. Es az apam is igy van a ferjmmel, nagyon szereti es tiszteli.

De egyutt elni soha a budos eletben nem tudnank.

Totálisan helyzetfüggő, hogy melyik a jobb, többnyire azért a külön lét a jobb. Nagyon normális, sőt kompatibilis emberek, legalább részben szeparált helyen ellehetnek, azt el tudom képzelni. Vagy nagyon szerencsésen passzoló, toleráns személyiségek akár rendes szeparáció nélkül is (közös konyha, fürdőszoba).

De sajna az emberek, főleg ilyen esetben, imádnak beleszólni mások életébe, a közös élettér esetében pedig elkerülhetetlen az ütközés, ha más a szemléletük, ízlésük.

-Mert megtanulnak önállóak lenni,önállóan élni,saját maguk dönteni.

-Mert az anyós nem "zavarja" őket soha,és bejelenti,ha esetleg látogatóba megy hozzájuk.

-Mert csak egymással lehet konfliktusuk.

..stb.

Menni, vagy maradni…. Ez bonyolult és igencsak a helyzettől függ.

Ok. hogy lehetnek viták, amik aztán hazavágják a párkapcsolatot… De: ha nincs meg a megfelelő anyagi biztonság és úgy mentek külön, akkor is csak a vita és a feszültség lesz.

Én arra szavazok, hogy ha nem kimondottan elviselhetetlen a szülői ház, akkor inkább jobb ott bevállalni pár évet, és megpróbálni közben minél többet félrerakni a költözésre. Nem feltétlenül az a legjobb, ha a pár azonnal elrohan valahová.

Ez a szülőkkel való együtt lakás lehet kifejezetten jó és előnyös is, de lehet olyan rossz is, hogy még a fiatalok kapcsolatát is megmérgezi...

Elsősorban a szülőkön múlik.

Ha olyan szülők voltak, hogy a gyerekükkel rendesen törődtek, tehát nemcsak etették és taníttatták, hanem a lelkükkel is foglalkoztak, tehát beszélgettek és mindig jó és őszinte kapcsolatban voltak... Ezen kívül mindig hagyták a gyereküket is dönteni, hagytak neki önállóságot...

Végül pedig szimpatikus számukra a gyerekük választottja...

Akkor nagy baj nem lehet, esélyes a jó együtt élés.

De ha a gyereküket folyton kritizálták, beleszóltak a dolgaiba, ellenőrizgették, túlzottan irányítgatták, és őszinte beszélgetések sem voltak, esetleg még felnőtt korukban is hozzávágták az "amíg az én házamban laksz, addig azt csinálod, amit én mondok" dumát...

Vagy a meny/vő teljesen unszimpi a számukra...

Akkor jobb nem próbálkozni az együtt éléssel...