Mi értelme a házasságnak ha egyszer el kell temetnünk szerettünket? :' (

Ha így gondolkozol, soha nem lehetsz boldog. Az élet fáj. De mi a fájdalom ahoz az örömhöz képest, amit nyújt?

Mikor a nagyim meghalt pár hónapja (nagyon közel álltam hozzá) azt hittem szétszakadok. Tartottam magam a húgom, a lányom előtt. Eltemettem mélyre. Karácsony előtt tört ki belőlem minden, egy hülye recept miatt. Soha nem tudom meg, mennyi cukor kell a búzamáléba.

Amit a férjem látott: egyszercsak összecsúsztam és zokogni kezdtem.

Megszabadultam a kíntól. Nem mondom hogy nem fáj a hiánya. Mert fáj. DE nem olyan égő fájdalom, inkább egy tompa lüktetés. Gyakran jutnak eszembe kedves emlékek amiken jókat mosolygok.

Ezekért az emlékekért, azért a tudásért, amit tőle kaptam, megéri a fájdalmat elviselni. Semmiség.

Élettapasztalattal jön a bölcsesség is. A közös emlékek sokat jelentenek.

Eleinte groteszknek tartottam, hogy a halotti toron mindenki jókedvű volt és sztoriztak. Aztán rájöttem, hogy igen, az elhunytról sztoriztak. Kedves történeteket meséltek, gyakran vicceseket, így emlékeztek meg róla.

Bárkit elveszíthetsz, sajnos fiatalon is halnak meg emberek váratlan betegségben, balesetben. Úgy nem lehet élni, hogy állandóan a haláltól rettegsz.

Élj a jeleben és élvezd ki azt.

A statisztikák szerint a férfiak halnak korábban, tehát nagyobb a valószínűsége, hgoy te előbb távozol majd, mint a leendő feleséged.

Erről Philemon és Baucis története jut az eszembe. Egy idős, együtt szeretetben megöregedett házaspár, akik -- miután a maguk nagyon szerény módján, de meleg szívvel -- megvendégelték az őket álruhában, emberként meglátogató isteneket, s ők ezért meg akarják őket jutalmazni, azt kérik tőlük, hogy hadd haljanak meg majd egyszerre, hogy egyiknek se kelljen eltemetni a másikat. És amikor elérkezik az idő, egymás mellett állva a férfi tölgyfává, a nő pedig hársfává változik.

Mennyivel másabb ez, mint azt kívánni, hogy inkább én haljak meg előbb!

Egyébként pedig Te is meg fogsz halni, kedves kérdező, de ez sohasem annak fáj, aki elmegy -- annak már nem fáj semmi --, hanem aki marad. Így én némi önzőséget érzek a gondolkodásmódodban a szavaid alapján.