Ti hogy viselitek, hogy babával, kisgyerek (ek) kel vagytok otthon, miközben a férjeteknek van saját élete, munkája? Honnan merítetek erőt? Hogy nem testáljátok a párotokra a nap során felgyűlt indulatot, elégedetlenséget, a saját idő hiányát?

Tudod, az a fura, hogy én pontosan így éreztem magam akkor amikor itthon voltam. Ha valahogy sikerült is elmennem valahová, akkor az nem volt jó, mert hiányzott a gyerek. Ha meg egész nap együtt voltunk, akkor valahogy nem találtam a helyem.Kellemetlen volt bevallanom magamnak, de mégis jobb volt, mint dolgozni. Igaz, szeretem a munkám, de jobb volt magam beosztani az időm. Néha a napi rutin volt a legfárasztóbb. Nekem is talán akkor volt a legnehezebb amikor 1 éves volt. 2 éves múlt amikor bölcsibe ment, 1 hónap után élvezte! Bár nekem az anyagiak miatt is vissza kellett mennem, de mindenképp jó döntés volt. Most a második babómat várom és kisit félek, hogy megint lesznek ilyen időszakok. Pedig boldog voltam és vagyok, hogy anyukája lehetek egy ilyen csodálatos gyereknek! Szerintem az a szokatlan, hogy nem mi irányítjuk az életünket és így korlátozva érezzük a szabadságunkat. De majd most remélem nekem is kiderül!:-)

Utolsó vagyok. Most olvastam a válaszodat. Igen, segített a bölcsi. Bár nem a legelején, mert akkor sírva jártam dolgozni...De később belejöttem. Jó volt megint dolgozni, pénzt keresni, normálisan felöltözni:-) Írj majd, hogy Neked sikerült-e! Én augusztus kezdem újra a babázást!:-)