Aki meg akar házasodni, az hány éves kor körül kell elkezdjen komolyan tenni ennek érdekében?

Húszévesen miért "nyilván" nem szempont ez? Dehogynem. Fiatalon szerettem volna anyuka lenni, szerettem volna férjhez menni, nem értem rá 30-as éveimen túlig szórakozni cél nélkül. Már 17 évesen, az első fiúmmal úgy jöttem össze, hogy akkor, az elején, még elképzelhetőnek tartottam, hogy majd ő lesz az utolsó is. Nyilván nem így lett, de ettől még nem dőltem a kardomba, a következő partnert (meg az utána következőt meg az az utánit is) úgy választottam, hogy számomra teljesen természetes lett volna, ha minden jól alakul, akkor mi együtt öregszünk meg. Az már persze idővel kiderült, hogy ez mennyire valószerű, ahogy ismertük meg egymást, magunkat, alakultunk, nőttünk fel, úgy derült ki mindig, hogy ennek mennyi realitása van (vagy éppen nincs), de ez nem jelenti azt, hogy emiatt csak szórakozni kellett volna helyettük. Volt, akivel már 19 évesen is azért szakítottam, mert ő a messzetávolijövőbentalánmajdegyszertízévmúlvaesetleg akar házasodni, családot. 21 voltam, amikor megismertem a férjem, az első randin megbeszéltük, hogy ő is, én is ugyanazt akarjuk, kb ugyanazon az időtávon belül, és nyilván ez nem egy ígéret volt, mert hát bármi lehet, de ahogy megismertük egymást, ahogy láttuk, hogy mennyire illünk össze, úgy sikerült az első randis(!) terveket szép lassan valósággá tennünk. Aki komolyan családot akar, az most, a jelenben is úgy keres párt, nem úgy van vele, hogy "még ráérek majd 40 évesen". Aki nem akar, vagy nem tudja még biztosra, az fog így gondolkodni. Szerintem.

Ja, és idén leszek 31, őszintén úgy gondolom, hogy ha most kezdenék el párt keresni, akkor már késő lenne. Nem csak amiatt, mert a pasik milyenek, mert ugye arról nem tudok nyilatkozni, már nagyon régóta nem figyelem a "piacot", de nőként biztos vagyok benne, hogy túl sok csomagom lenne, amivel csak nehezebb lenne a párkeresés, és nyilvánvalóan ez a másik félre is igaz lenne. Túl sok múltbeli csalódás, túl sok elvárás, túlságosan belefáradva az életbe, egyszerűen ebben a korban már nehezebb olyan naivan, tiszta szívvel beleugrani valamibe, ami vagy jó, vagy nem, sokkal inkább megfontolja az ember, kire mennyi időt szán, szán-e egyáltalán, és így egyszerűen sokkal nehezebb keresni is, aztán valóban jól működni is. De ez persze csak az én elképzelésem, mi már 10 éve vagyunk együtt a férjemmel, 2 gyerekünk van, ha most hirtelen egyedülálló lennék, az megint más kategória lenne, mintha csak végigbuliztam volna a húszas éveimet.

Teljesen egyetértek a 12-vel. Anno én is ugyanígy gondolkodtam, aztán - más okokból - sajnos nem lett belőle semmi. Ettől függetlenül ma sem gondolkodnék másként, mindig is komoly, potenciálisan házasságba torkolló kapcsolatokat keresnék, és ha rajtam múlna, huszonévesen megházasodnék. Társat találni nem egyszerű, az élet pedig nagyon rövid ahhoz, hogy az energikus fiatalság éveit valaki végig bulizásra fordítsa mondván, hogy a házasság úgyis ráér még. Nem ér rá. Ésszel, megfontoltan kell ezt csinálni, nem elsietni, de aki erre törekszik, az jól teszi, ha nem halogatja könnyelműen a dolgot.

F

En nem hazasodtam es gyereket sem vallaltam volna akarkivel, de tudtam, hogy mindkettot szeretnem, es egyikbol sem engedek. Nyilvan nem azonnal, egy bizonyos ido utan, de nem egy bizonyos idon tul. 24 evesen jottem ossze a parommal, 27 voltam tavaly amikor hazasodtunk, es 28 leszek iden nyaron amikor megszuletik a babank. De 24 eves koromra tul voltam mar par kapcsolaton, rovidebb es hosszabb ideig tarton is.

Manapsag sokan az elso szembejovovel valallnak gyereket, avagy eppen azzal, aki mellettuk van, hiszen “benne vannak a korban” “a csalad is nyaggat”. Aztan ezekbol lesznek rovid uton mozaikcsaladok.