Hogyan lehetne kiverni a fejemből ezt a téveszmét?

Évekig benne votam egy téveszmében, amit az exem hitetett el velem. Kislányként arról ábrándoztam, hogy egyszer majd szép esküvőm lesz, nagyon szerető férjem, aki feltétel nélkül szeretni fog és így tovább. Évek kellettek ahhoz, hogy ráébredjek arra, hogy az exem mit tett velem, és hogy felépüljek. Elhitette velem, hogy naiv ábrándjaim vannak, senkitől sem várhatom el, hogy feltétel nélkül szeressen. Amikor nem voltam jól egészségügyileg, beteg voltm, akkor azt mondta, hogy nem elvárható a másik embertől, hogy feláldozza az életét és az idejét a másikért. Ezzel részben egyetértek, de mégis, naiv lennék ha azt gondolom, hogy én ilyenek ellenére is törődnék a férjemmel és nem hagynám el csak azért, mert épp valami gondja van? Én utána meggyógyultam, de borzasztó visszagondolni, hogy csak akkor kellettem, amikor tökéletes voltam. Elolvastam sok választ a házasság kategóriában, és rengetegen írnak olyan megható történeteket, hogy mennyi mindenen keresztülmentek a férjükkel, hogy szinte megkönnyeztem. Még mindig képes vagyok rácsodálkozni arra, hogy pedig ez a normális. Sajnos annyira elvette az önbizalmamat az exem, hogy legbelül azt érzem, hogy jobb is, ha nem vagyok együtt senkivel, úgyis csak probléma lennék, el akarom kerülni, hogy problémát okozzak a másiknak, félek, hogy mi van, ha egyszer teher lennék. Az lenne a kérdésem, hogy hogyan lehetne ezt kiverni a fejemből? Hogyan tudnám elhinni, hogy egy kapcsolat és egy házasság a feltétel nélküli szeretetről szól, ahol nem kell attól félnie a másik embernek, hogy elhagyják vagy megutálják, amint valami gond lesz?

Mindig az jut ilyenkor eszembe, hogy biztos az én hibám az, hogy túl sokat várnék el a másiktól, de közben meg teljes meggyőződésem, hogy aki igazán szeret, az nem idegeskedne ilyesmiken, sőt szívesen támogatna, segítene mindenben, ahogyan én is őt.