Testi fogyatékos, vagy mentális beteg házastárssal nehezebb együttélni?

Attól függ.

Pl szorongóval kellemesebb lehet, mint egy kerekesszékessel, de borderessel már nem.

Ahogy #6 írja, sokszor a kettő ugyanaz.

Sok testi fogyatékost ismertem, de....komplexusok az ezrediken.

Ja és mentális betegségek, akikkel együtt lehet élni, minimális kellemetlenséggel: nagyon enyhe értelmi sérülés, egyszerűen nem veszed észre rajta, csak a bonyolultabb matek/logikai összefüggések nem mennek nekik, ami nem jön elő hétköznapi élet során. Annyi van körülötted, fel sem tűnik. Nézz meg videót róluk, folyékonyan beszélnek meg minden, sokan szépek is, nem tudod megmondani.

Szorongók. Belőlük millióan vannak. Fóbiások, belőlük is, néhány sosem derül ki számodra(tériszony, pókfóbia). Hipochonderek(na nekem ez súrolja az ingerküszöböm, de a mai világban akinél étkezésnél jön ki, még ünnepelt hős is, hogy figyel az E-kre, meg a kalóriákra, meg tápanyagbevitelre és keresi magán a gluténérzékenység jeleit. Kényszeresség, ebből is sok van, ami kifejezetten előny egyeseknél(tisztaságmánia, munkamánia), amíg nem teljesen szélsőséges, pl akik zuhanyoznak minden szex előtt, vagy kaksizás után úgy érzik koszosak, ha nem zuhanyoznak, vagy aki szerint normális 10-12 órát dolgozni naponta, hogy előléptessék.. Aztán ott vannak az enyhe autik, némelyikről meg se mondod, hogy gondja van. Vagy az adhdsok. Róluk is csak annyit látsz, hogy aktívabbak, és kicsit szétszórtak.

Aztán ott vannak még a bipolárisok, borderesek, depisek.. sokáig nem jön ki rajtuk semmi, gyógyszerrel meg fel sem tűnik(néhány). Meg millió másik van még, többség gyógyszerrel szinte tünetmentes, skizoknál is van, akinél csak ritkán van érzékcsalódás és kicsit passzívnak látszik, egyébként semmi extra.

Súlyosabbak nálam is kiesnek, meg őszintén kiesik nálam az enyhe értelmi sérült(csak a sima lassabb embereket sem kedvelem), bárminemű agressziót mutató és nagyon rugalmatlan emberek, akiknek más az értékrendje, mint az enyém, így sokan kiesnek, de sokan bent maradnak a listában. Fóbia kicsit sem zavarna például, hacsak nem mondjuk a madaraktól félne, akkor esélytelen, hogy elhagyja a házat. Én nagyon, de tényleg nagyon válogatós vagyok, szóval érzékeny az ilyesmire, de ismerősi körben többeknél lazán működik, egyik anyukával fél éve beszélgetek, most derült ki, hogy spec suliba járt, mert alacsony iqt mértek nála gyerekkorában. Nekem 130+t mértek, de csak annyi tűnt fel, hogy kicsit furcsán beszél(erdélyi).

Két házzal arrébb pánikbeteg nő lakik a férjével, sosem volt pánikrohama, mióta szedi a gyógyszereit, nem mondod meg, hogy gondja van. Osztálytársam anyukája is pánikbeteg, na ő kicsit szedált a gyógyszerétól. ADHDs, auti ismerős sok van, ők vegyesek, van, hogy az enyhének mondott auti is olyan.. hogy na, nem gondolod, hogy enyhe. ADHDsnál annyit látsz, hogy kicsit hevesebb és rendetlen és késik. Közülük is többeknek van családja. Én félek a pókoktól, de meg tudok egy légtérben maradni velük különösebb gond nélkül, simán bemegyek a pókházba az állatkertben, de ha közel mászik, felém mászik, rám mászik, sikoltozok és rázom magam és menekülök, buszon is volt ilyen sajnos, rám esett a nyitott ablakból egy. Az ciki volt. Ennek 8 éve, azóta semmi kellemetlen nem ért ilyen miatt, itthon felszívom őket porszívóval és kész.

Sokkal zavaróbb megvárni, amíg papa elirányítja magát, ha beteg segíteni kell átültetni, idős korára garantált a pelenka, nem tudja kinyomni magát, hogy átüljön, levenni a dolgokat, készenlétben lenni, közlekedés nehezen megoldott, sima ügyintézésnél is, kocsizásnál is, nemhogy programnál. Nem vagyok aktív életmódot élő, de szeretnék néha korizni menni, sétálni a természetben, na ezek esélytelenek, illetve ide-oda eljutni, pláne télen. Nem lehet rá számítani, hogy csak kiugorjon a postára, pedig egész életében tudott vezetni, átalakítottuk az autót is neki, meg van rokkantkocsija, de akkor is, ez így nem olyan. Ráadásul folyamatos lelkiismeretfurdalásom van, ha véletlen rossz szófordulatot használok, pl állj ide, vagy fussunk a gyere ide, siessünk helyett. Ráadásul egy csomó nehéz dolgon ment át, 30 évesen vesztette el a lábát, azt mondják azóta más, ugye én előtte nem ismertem, de azt látom, hogy "azt hiszed, hogy nem tudom", mikor tényleg nem tudja, sok kellemetlen helyzete volt így az évek során, néha csak befordul, máskor túlkompenzál és hát nem tudom mennyire érzi magát férfinak, de az fix, hogy mindenkivel flörtölt egész életében, szerintem ez a túlkompenzálás nála, de lehet csak ilyen. Abban mázlija van, hogy mivel egész életében kereskedett, láb nélkül is megy neki, de lehajolni, földről felvenni dolgokat, összekészíteni a dolgait.. nem tudom, de úgy képzelem, hogy kegyetlen nehéz lehet a munkakeresés, a lépcsős, hajolós munkahelyek eleve kilőve. Gyerekeknevelésről, szexről pedig nem is beszélve.

De persze egész más, ha valakinek pl hiányzik a kisujja, vagy csak sántít, az is testi fogyaték, szerintem sokáig fel sem tűnne. Üvegszem is ilyen, na engem az zavarna, annak ellenére, hogy mindent el tud látni, de nekem fontos, hogy belenézhessek a szemébe.

Szóval pont, hogy a tapasztalat miatt írtam. Ja és kihagytam a hogy üljön/feküdjön kényelmesen dolgokat és fájdalmakat a folytonos emelgetése miatti kézfájdalmat is. Ráadásul nem hízhat meg nagyon, minél nehezebb, annál lehetetlenebb az élete, így nagyon soványan kell tartania magát(és izmos karok kellenek). És ez még csak nem is a legsúlyosabb fogyaték, nemrég láttam srácot, aki diplomás, de úgy nyaktól lefelé gondja van, az átlagtól eltérő gyerekek bébiszitterkeresőjében keresett segítséget huszonévesen. Az is testi fogyaték ám!

Ja igen, nálunk tesóm, gyerekem sincs rendben mentálisan, és le merném fogadni, hogy több rokonom kapna ilyen-olyan diagnózist, ha elmennének ilyen helyekre. Egyik pl fixen pánikbeteg, nem kap levegőt, ha ideges valamitől, de nem kezelteti magát, diagnosztizálva sincs meg semmi, egyszerűen lábon kihordja az érzést, elmegy sétálni és mélyeket lélegzik meg valami természetgyógyász cuccot szed. Másik olyan szinten szorongó, hogy szinte semmi élete nincs 20 éve, mindig csendes, visszahúzódó volt, nem "mer" tenni mást, és letudja annyival, hogy ő introvertált, pedig ez szorongás, mindig arra gondol, mi a ciki, meg nem mer hétköznapi dolgokat és kerül ilyesmit, pl ügyintézés, megkérdezni valamit idegentől, dolgokról beszélni meg hasonlók. Depis, öngyilkos hajlamúval meg Dunát lehet rekeszteni, annyi van.

A gyerekem enyhe auti, még kicsi, de már most csak bizonyos közegben látszik a gond, senki nem mondja meg kívülről, és hát nem mindig könnyű vele, de ismerek olyan gyereket, akivel szintén kegyetlen nehéz, pedig nincs gondja, csak "szeszélyes" a rokonok szerint, egyet gondol kiáll, azt kell játszani, amit szeretne, de lehet 5 perc múlva nincs kedve, meg olyan a stílusa, hogy hű.. De persze még kicsik, arra gondolok, ha most csak ennyi a gond, felnőttként szinte semmi nem lesz. Egyik ismerősömről nem is gondoltam volna, hogy autista, mikor kiderült, pedig sokat voltunk együtt.

Mindig kell árnyalni a képet, ezt így nem lehet eldönteni, de súlyosabb testi fogyatékosból több van(ami lehet hallás, látás is, nem csak mozgás), mint mondjuk súlyos mentális betegből, a legtöbben enyhe esetek, ezért szavazok az utóbbira, kisebb eséllyel lesz súlyos eset a másik.

A testi fogyaték iszonyatos mentális következményekkel jár.

Én sem értettem meg, ameddig nem ütött meg a szele. Egy idegrendszeri gyulladás miatt deréktól lefelé szörnyű zsibbadásaim lettek + merevnek éreztem a végtagjaimat, alig tudtam járni. Nem rokkantam le, de segítségre szorultam. Szerencsére meggyógyultam, de nem tudom szavakba önteni azt a szorongást, kilátástalanságot és bánatot, amit éreztem (nem tudtam, hogy meg fogok gyógyulni, mivel az orvosok sem tudták először, hogy mi bajom, és egyébként a bajom is olyan, hogy nem mindenki tud belőle regenerálódni, szóval kiszámíthatatlan volt végig). El sem tudom képzelni, milyen mély depresszió követte volna ezt, ha lerokkanok és úgy maradok.

Szóval együtt jár a kettő. Nem hiszem el, hogy van olyan ember, aki mentális problémák nélkül vészeli át a testi lerokkanást. Nem véletlen, hogy vannak külön erre szakosodott pszichológusok, meg, hogy minden rehabilitációs intézményben van pszichológus.

Ez olyan, mint a fizikai vs. lelki bántalmazás. Sokan mondják, hogy jajjj, a lelki bántalmazás rosszabb, mint 1-2 pofon, csakhogy fizikai bántalmazás sincs lelki nélkül, sőt, már maga a fizikai bántás is egyben lelki is. Ugyanis, ha megpofoz valaki, pláne olyan, aki közel áll hozzám, azzal lelkileg is bánt, nemcsak annyi, hogy csíp, fáj utána.