Van még jövője egy ilyen házasságnak?

Sziasztok, férjemmel lassan 4 éve vagyunk együtt, októberben érkezik a második gyermekünk. A kapcsolatunk mindig is hullámzó volt, de sikerült megoldani a dolgokat, sajnos csak ideiglenesen, mert mindig újra előjönnek. A tisztelet már szinte teljesen elveszett, az első gyermek érkezése nagyon megviselte a kapcsolatot, egy ponton úgy volt hogy vége is mindennek. Én is el kezdtem másokkal "ismerkedni" (online beszéltünk 1-2x) és a férjem is írkált nőknek. Amikor ezek kiderültek, magunkba néztünk, hogy mi legyen de úgy döntöttünk megpróbáljuk helyre hozni. Működött is elég sokáig, belevágtunk a tesó projektbe, mentünk előre de egy ideje megint inkább mélyponton vagyunk. Megint sok a vita, már olyan szinten hogy komolyan megszokott lett.. nem hatnak meg ezek, pedig olyanokat vágunk egymás fejéhez, hogy más már csak ezek miatt is elválna. Lehordjuk egymást, a férjem úgy beszél velem mint egy kutyával, olyankor persze már én is el kezdek az ő stílusában reagálni és kb heti szinten el küldöm, persze sosem megy el, mindig valahogy megbeszéljük.

a legnagyobb baj, hogy nem dolgozik, jelenleg abból élünk amit én kapok, 4 év alatt jó ha 1 évet dolgozott aktívan, mert 1-2 havonta felmondott/kirúgták, majd persze hónapokig tartott új melót találni. Most költözni is kell 35 hetes terhesen, ami plussz feszkó nekem. és nem megértő.. simán elnézi, hogy nagyrészt én ugráljak a nagylány körül, amíg ő a telefonon játszik. Engem folyamat baszogat, hogy a lányunk miattam hisztis, én szarul nevelem (2,5 éves dackorszak..) de persze ő mossa kezeit, ő nem neveli, hisz én már úgyis elrontottam. Mindig csak a problémát látja és szekál, de megoldással soha nem tud szolgálni. Nagyon negatív lett, mindenben a rosszat látja, nem tud semmihez pozitívan állni, nincs motivációja semmihez.. én meg nem bírom ennyi teher mellett vállalni, hogy még őt is terelgessem, mint egy gyereket.. dolgozni is azért nem dolgozik, mert hogy én nem indítom minden reggel útnak, mintha csak az anyja küldené az iskolába. Felnőtt családos emberben legyen már annyi, hogy legalább a családom el tartsam. Persze vannak jobb hetek, amikor minden szép és jó, és elhiszem, hogy mostmár rendben vagyunk, de mindig ezen a ponton kötünk ki. Nem is bízik már bennem, ha csak anyámmal beszélek, már tiszta ideg, olyan mintha el akarna zárni mindentől és mindenkitől, persze ő most is a haverjával van, és egyre többször vannak ilyen kimaradásai, vagy át hívja a haverját és vele foglalkozik. pedig eddig alig keresték egymást. Elköltözni persze nem akar, hiszen itt adott minden. Pénz, lakhatás, nem kell semmit csinálnia, egész nap csak a telefon meg a cigi, esetleg ugye haverral kimozdulni és költeni a pénzt amit én adok.

Kezdek belefáradni, nem tudom meddig tudok még hinni a változásban, de tudom, hogy neki is problémái vannak lelkileg, de nem tudom hogy tudnék javítani a dolgokon.. már tényleg nincs erőm hozzá..

Vajon van még innen vissza út? Bocsi hogy kusza lett, de nagyon sok minden van bennem, hiszen senkivel nem tudok beszélni ezekről, barátok nincsenek, de amúgy is ellenőrizve lenne kivel mit beszélek..

(27/L)