Nem is kérdés? Hova tűnt a régi boldogság?

Igazából nem is kérdés, csak szeretném kiírni magamból...Nincs kinek elmondhatnám.Remélem valaki elolvassa.

Év eleje óta problémák vannak a házasságomban, ugyanis kiderült egy pár dolog a férjemről, aminek következtében elgondolkodtam, hogy ki is ez az ember akivel együtt élek évek óta. Nagyot csalódtam benne, nagyon nehéz volt túltenni magam rajta. Adtam még egy kis időt a házasságunknak, hátha rendbe jön és vissza áll minden a normális kerékvágásba és vissza kapom azt, akihez annak idején férjhez mentem és akinek szültem. Noha a bizalmam megrendült benne, ezért résen voltam/vagyok. És sajnos bejött a gyanúm, hogy ugyan úgy folytatja amit elkezdett. Hatalmasat csalódtam benne és magamban is. Megbukott mint apa, férj, családfenntartó és mint ember. Vele együtt én is megbuktam, mert gondoltam, hogy a szakember kevés ide. Mélységesen szégyellem magam miatta, hogy ilyen gyenge jellemű.

Nem tudom hova tűnt az az ember akit annak idején megismertem és megszerettem. Akihez hozzá mentem. 😔 Már nem lehet rá hosszú távon alapozni, jövőt tervezni.

Most ahogy írom, bőgök, mert egyszerűen már reménytelen és kétségbeesett, tanácstalan vagyok. Ahogy vártuk már a gyereket, évekig küzdöttünk érte, mára már nem látom, hogy olyan fontos lennénk neki. Nem bírom ezt már. Itt a csodaszép gyerek, aki egy csoda hogy van. És nem becsüli meg. Erősnek kell lennem a gyerek miatt, de már nem tudok. Elfáradtam. Belefáradtam. Nekünk miért nem lehet boldog családunk? Miért nem ? 😪 olyan bizonytalan lett minden... Már egy ideje nem mosolyogtam. Észre vettem hogy már nem mosolyra áll a szam, hanem teljesen le van görbülve alaphelyzetben is. Nem érzem magam boldognak. Teljes társas magányban élek. Már csak a gyerekem van nekem. Ő a boldogság. Szerencsére még picike, nem fogja még fel mi van.

Megpróbáltuk helyre tenni a házasságot, de úgy látszik reménytelen. Mi lesz így velünk? Régen sírni tudtam azért, mikor belegondoltam, hogy egyszer majd a férjem is meghal... Most már nem érdekelne, úgy költ belőlem minden szeretetet. Miért fáj még mindig hogy már nem az az ember akit én megismertem? Úgy érzem csak vesztegette az idomet. Érzem már nem sokáig leszünk együtt, hogy ez már a vég amin toporgunk. 😪 sokszor már sok olyan jut eszembe, amit nem kéne, mert a gyermekem csak rám számíthat. Csak én vagyok neki. Nem szabad feladnom. Mit tehetnék?