Miért lehet ez? Mit lehet tenni?

Nem kérdés, inkább csak kiírni szeretném magamból a fájdalmam.

Több éves házasság alatt született egy közös babánk a férjemmel. Azonban mióta megszületett a gyerek, azóta mintha én nem is léteznék. Itt azt is értem, hogy érzem azt, hogy nem tekint úgy rám mint nő, hanem inkább egy anya. Nem kedveskedik már. Egy jó szava sincs hozzám. Se ölelések, se puszi se szex se semmi. Mikor nem dolgozik és itthon van velünk, akkor az az érzésem, hogy kerül minket. A velünk lévő kommunikációt és a közös tevékenységeket. Igen, a babával is. Persze foglalkozik vele, de nem tölt vele huzamosabb időt, mert ahogy látom rajta, idegesíti a gyerek szerintem. Olyan mintha megbánta volna a babát, holott ő volt az aki szerette volna és erőltette az egész gyerek projektet, én meg aki nem akarta. Ennek ellenére folyamatosan én vagyok a gyerekkel, én látom el, kelek fel hozzá minden éjjel. Ha sír én vigasztalom meg. Ő meg néha megfürdeti és tisztába rakja. Mikor én nem érek rá mert valamilyen hazimunka van, akkor ő "felügyeli ". Már ha lehet annak nevezni, ugyan is, többször kaptam azon, hogy a gyerek üvölt, míg a drága apja játszik a TV-n, vagy nyomkodja a telefont, néha oda böfögi a gyereknek hogy kuss, meg fogd már be...vagy egyszerűen a szobába sincs.

Közös program annyiban kimerül, hogy néha elmegyünk sétálni. Akkor is végig engem szapul amerre megyünk. Meg olyanokat mond, hogy mindjárt megver meg hogy rám férne már egy verés. Meg hogy fa.. Sz sz... Pó ku... Va idegen emberek előtt. Meg hogy én is kussoljak, itthon már azt is megkaptam, hogy huzzak innen el.Nem szeret már, azt látom. És azt is hogy megunta a családosdit is. Azt is gyanitom hogy van valakije, bár erre rá kérdeztem és mondtam is már neki hogy tudom ( blöff) hogy van szeretője. Tagadta. Bár gondoltam, hogy nem fogja beismerni.

Egyre boldogtalanabb vagyok. Már bőgni is tudnék, úgy fáj, hogy nem becsüli meg azt amije van. Család, otthon, gyerek. Megadtam neki amire mindig is vágyott. Egy gyönyörű szép kisfiút. És most semmibe vesz minket. 😪 ha ezt tudom, hogy ilyen lesz, akkor nem szülök neki gyereket. Ugyan is, jól megnézem kinek szüljek, kinek nem. Pedig olyan szép pár voltunk. Annyi mindenen mentünk már keresztül és még is eldobni készül azért, mert talán most jött rá, mi minden lemondással jár egy gyerek. Már nem járhat úgy el a haverokkal inni az éjszakába, hogy már felelősséggel tartozik egy pici gyerek felé, ( bár nem éppen felelős szülői magatartásnak vélem) . Pedig olyan jó apa jelöltet láttam benne, amit mutatott a gyerekek felől, és mekkorát kell folyamatosan csalódnom benne, hogy milyen felelőtlen.

Tudom el kellene hagynom. ( Bár nincs pénzem annyi, hogy ki tudjak fizetni egy albérletet. Nincs senki sem akihez mehetnék)

Próbáltam leülni beszélni vele, hajthatatlan, csak azt mondja hogy már megint hülyeségekkel jövök és kimegy a szobából. Pedig csak azt szerettem volna megbeszélni vele, hogy jó, akkor váljunk el, harag nélkül. De idáig abszolút a közelébe sem jutok a témában, mivel faképnél hagy.

Van értelme egyáltalán megbeszélni? Szeretném azért tudni a miérteket, hogy még is mi vezetett idáig, hogy folyamatosan (hazudik, idegbeteg velünk, menekül , iszik és folyamatosan a telefonját nyomkodja. Még éjjel is. Félre vonul telefonálni, suttog a telefonba és titkolózik) , eldobja a gyerekét is.

Nem tettem semmit sem, amiért ezt érdemeljük. Jó azért már a szexet én sem erőltetem, se semmit sem ami vele kapcsolatos.

Mit tehetnék? Valahol még szeretem. De így nem akarom folytatni a lakótársi életformát. És a gyereknek sem tesz jót, hogy azt érzi hogy feszültség van a levegőben.

Hova tűnt az az ember akihez annak idején férjhez mentem és bele szerettem? 😪

Nem fontos hozzá szólni. Csak jobbnak láttam kiírni magamból.

Annyira magányos vagyok. Van férjem, de még sincs. Senkivel sem tudok úgy őszintén erről beszélni. A gyerekemen kívül jó formán senkivel sem beszélek és nincs is senki akivel lehetne.