20-25 éves nők:Mi a véleményetek az olyan 30as férfiakról, akiknek van saját lakásuk, egy-két éven belül összehoztok egy családot, miután a férfi egy diktátor típusba megy át mint társ és a gyereknevelésben is?

Az a baj, hogy ezek az emberek nagyon jól tudják keverni a lapokat. Mire kimutatják a foguk fehérjét, már régen kialakították azt a függelmi viszont, ami miatt a másik fél nem tudja elhagyni. Ez egy betegség kvázi. A nárcisztikus, diktátor típusú férfi nem tűr ellenállást, mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja. Ezt olyan szép köntösbe öltözteti, hogy a nő önbizalma szépen elfogy, a barátokat, családot szép lassan elmarja maga mellől, rosszabb esetben anyagilag is abszolút függő lesz a férfitól. Látszólag nem tud menekülni.

Az a helyzet, hogy én az élet minden területén egy rendkívül határozott, magabiztos, önérzetes, karakán személyiségnek tartottam magamat, még is vakon belegázoltam egy ilyen kapcsolatba. Egy szimpatikus, jó küllemű, egzisztenciális szempontból kiemelkedően jól élő férfival ismerkedtem meg és jöttem össze. A beetetés időszaka idilli, álomvilág, túl szép hogy igaz legyen kategória és tényleg az is volt. 1 év után kezdtem el kinyitogatni a szemem és érzékelni azt, hogy itt valami nem oké. A hibáztatás csúcsformákat öntött már azért is, mert éppen nem úgy állt a terítő az asztalon, ahogy szerinte kéne. Brutális hangulatingadozásai voltak, rettegésben tartott, magamat megerőszakolva görcsöltem mindig azon, hogy ne tegyek olyat, amivel ismét feldühítem. Szerettem őt és nullának éreztem magam, amiért nem tudunk összecsiszolódni, pedig erőm fölött tettem ezért. Mindig csak adtam, adtam és közben lelkileg kiürültem. Néha, amikor már érezte, hogy elpattan a cérna, ő is éreztette nagylelkűen, hogy szeret és mennyire fontos vagyok neki, értékeli amit teszek érte, ezzel tartott maga mellett. Ez ilyen... Közben pedig ez az ember észrevétlenül bedaráltat saját magaddal. Szomorú és nagyon bonyolult ez. Eszméletlenül nehéz kiszabadulni egy ilyen kapcsolatból. Megkockáztatom..., segítség nélkül lehetetlen!

Titokban olvastam el egy könyvet erről, hogy ő ne lássa. 500 oldal volt, sokáig tartott. Minden egyes mondata hatalmasat ütött és sokszor zokogtam egy-egy fejezet végére annyira igaz volt rá/ránk minden szava. A mai napig hálás szívvel gondolok a szerzőjére, hiszen ott álltam nulla önbizalommal, némán, bólogatós kutyaként, a külvilág számára tökéletes élettel, meg nem értő, vagy már nem is létező barátokkal és akkor jött ez a könyv, ami végre igazolta, hogy ez nem normális kapcsolat közöttünk. Fél évig ízlelgettem és gyászoltam a kapcsolatunkat. Már tényleg mindenre csak bólintottam üres tekintettel, néma voltam, nem kerestem konfliktust, tettem, amit igényelt. Tudtam, hogy ennek vége, már csak taktikát gyártok és erőt keresek a meneküléshez. Emberi játszmát játszott velem és akkor már én is azt játszottam vele, mert ezektől máshogy nem lehet menekülni annak, aki érzelmileg ennyire mélyre került.

Végül egy jó kollégámnak sírtam el a helyzetemet és ő segített a párjával gyakorlatilag mindenben, hogy menni tudjak. Aztán szép lassan visszaépítettem a baráti társaságomat, akiket elmart mellőlem az exem, a családomat is és visszaépítettem a lelkem. Piszkosul nehéz, ezt csak az tudhatja, akinek volt ilyenben része, a többiek fel sem mérik ép ésszel, hogy miről szól egy ilyen kapcsolat.

Ma már 30 éves vagyok, házas és várandós. Sosem értékeltem még senkit annyira, mint a férjemet.

Az élet megtanított arra, hogy tojjam le magasról milyen státuszú férfiról van szó, mekkora bevétellel... ez mitsem ér, ha közben lelkileg romba dönt. Örülök, hogy időben kinyílt a szemem és nem szültem annak az embernek.

Mérhetetlenül sajnálom azokat a személyeket, akik ilyen kapcsolatba kerülnek és gyengébb jellemmel rendelkeznek, mint amilyen mondjuk én voltam/vagyok. Az én erős személyiségemet is totálisan leépítette... nem tudom, hogy gyengébb egyébként, hogy lehet egy ilyet túlélni.