20-25 éves nők:Mi a véleményetek az olyan 30as férfiakról, akiknek van saját lakásuk, egy-két éven belül összehoztok egy családot, miután a férfi egy diktátor típusba megy át mint társ és a gyereknevelésben is?

Szerintem sennki nem érezné magát biztonságban, teljesen függeni mástól, barátnőm szorongásos beteg lett egy ilyen kapcsolatban.

Én nyilvántartásba venném az ilyen embereket akár nő akár férfi, kapjon egy ilyen "priuszt", hogy masoknak sem tudjon ártani többet. Aki ennek tudataban kezd vele magára vessen. Az a baj, hogy a következő kapcsolatba ugyanúgy a kontrollra, leigázázasra fog törekedni az ilyen személy akik a kapcsolat elején nagyon cukik odaadónak mutatkoznak, csak k esőbb mutatják ki a foguk fehérjét miközben megteremtették a feltételeket a másik totális leigázásához. Pesze ehhez a másik fél helyzet(nem)felismerése, naivitása is közrejátszik természetesen.

Engem kicsi koromtól kezdve arra neveltek, hogy egy lány, nő, ne mástól várja az élete megoldását, hanem ő maga tegyen érte. Mindig óva intettek attól, hogy én magam is eltartott legyek, már oviban is azt hallgattam, hogy egy nőnek igenis önállóságra kell törekednie.

Mindezt én azért hallgattam már gyerekként is, mert anyám felmondott (apám javaslatára) amikor én megszülettem, mondván, hogy amúgy sem volt nagy karrierje, és inkább legyen többet a gyerekekkel. Aztán ez az állapot ez így konstans megmaradt. A házasságuk még gyerekszemmel nézve is romokban volt, de anyám nem tudott kitörni belőle, a kisvárosban, ahol felnőttem, nem igazán kapkodtak azok az anyukák után, akik az elmúlt 10-15 évben nem dolgoztak. Szóval ő maradt munkanélküli, és benne egy borzalmas, abuzív, elnyomó kapcsolatban, és csak csendben tűrte, hogy miután mi, gyerekek felnőttünk, már életcélja és mindennapokra motivációja sem marad, és nincs hova mennie és nem tud egyszerűen lépni.

Ezt végignézve én inkább döntök úgy, hogy kevesebbet vagyok végső soron a gyerekkel, de ő egy egészséges, egyenrangú kapcsolati mintát lásson, ahol az apja is egyenlő mértékben van jelen az életében, és én magam is inkább biztonságban érzem magam, hogy ha esetleg az apja meghülyül, félrelép a titkárnővel, tökmindegy, akkor legyen B meg C meg D meg akárhány tervem, és ne törjön össze az életem, mert egyetlen egy dologra alapoztam.

Plusz, nem mellesleg, ugyan apámnak jól ment a saját vállalkozása, mikor születtem, ezért anyagilag nekik megfelelt, hogy anyám felmondott, de mire felnőttem, ez már erősen megváltozott, mikor elköltöztem otthonról, már anyagi gondjaik voltak, és addigra már jó lett volna, ha anyámnak is van bevétele. Az a stressz, hogy megpróbáljon mindent megadni nekünk egyedüli kenyérkeresőként, nem tett jót apámnak, és végül ez is vitte el, 55 évesen szívrohamba torkollt, hogy éveken keresztül szabadság és pihenés nélkül dolgozott megállás nélkül 12-16 órákat (plusz a láncdohányzás, mint egyedüli stresszlevezető stratégia). Ezt a nyomást a páromnak sem kívánom, én ha valakivel kapcsolatban vagyok, akkor nem csak az szeretném, hogy ő vegye ki a részét a gyereknevelésből, háztartásból, hanem én is ugyanúgy szeretném kivenni a magam részét az anyagi terhekből is, hogy egymást segítsük, és egy csapatként tudjuk működni, egyenlően megosztva a nehézségeket és a jó dolgokat is.

Szóval, röviden összefoglalva: én nem érezném magam biztonságban egy olyan szituációban, amikor teljes egészében ki vagyok téve egy férfi kénye-kedvének, aktuális hangulatingadozásainak.

Örülök, hogy egy 30 éves ember megteszi magáért a minimumot és elköltözik otthonról. Mit mondjak? Nekem is van már otthonom, meg is ölném magam, ha 30 éves koromra sem lenne.

Családot nem akarok, nem bírom a gyerekeket. Nem sokat nyernék egy ilyen ajánlattal.