Menyasszony vagyok, már nincs sok hátra a menyegzőig. De nem tudom, mit tegyek?

Utálom az esküvőt, amit szerveztem. Egy unalmas, sablonos esküvő lesz, pedig valami különlegesre vágytam volna. Mindenki el fogja felejteni ezt az esküvőt rajtunk kívül. Az összes vendég el fogja felejteni, mert csak egy lesz a sok közül, amire életében ment. Nem lesz benne semmi maradandó, semmi újat mutató, semmi, amitől más lenne, mint a többi. Én persze nem fogom elfeljteni, de ez nem pozitívum. Egész életembe erre emlékezzek majd, hogy volt egy dögunalmas esküvőm, egy sablonszerű, egy pont ugyanolyan, amilyen mindnekinek?

Minek jönnek egyáltalán a vendégek? Mit érdekli őket, hogy házas vagyok-e vagy nem? Nem tók mindegy nekik? Csak az ingyen kajáért meg az ingyen piáért jönnek? Vagy csak illemből, mert meg lettek hívva? Mert tuti nem azért jönnek, mert az érdekli őket, hogy házas vagyok-e, vagy sem. A legtöbbjüket az se érdekli, hogy van-e valakim, vagy szingli vagyok. Nem is ismeri az összes vendég mindkettőnket. Minek jönbel olyan, aki nem ismer egyikünket akár, mikor ez kettőnkről szól?

A menyasszonyi ruhám egyáltalán nem tetszik. Régen, mikor megvettem, jó választásnak tűnt, de már nem látom annak. Köze sincs ahhoz, hogy mi áll jól az én testalkatomnak, magasságomnak. Nekem nem ilyet kellene viselnem.

Minek ennyi pénzt kiadni az esküvőre? Költöttük volna inkább a nászútra! Mindig is Francia Polinéziára akartam menni nászútra, de Ciprusra megyünk. Ha ehelyett a teljesen feleseges esküvői rendezvény helyett nászútra költöttünk volna, most Bora Borára lenne repjegyem. Tiszta hülye vagyok, hogy ezt korábban nem mérlegeltem! Két tanú, egy vacsora családi körben, és nászút: Francia Polinézia. Ezt kellett volna!!! Nem ezt a pocsék, dögunalmas rendezvényt, undoritó ruhában, érdektelen vendégekkel jópofizva.