Egyre jobban bánt, hogy még mindig nem kérte meg a kezemet. Mit gondoltok?

Én megértelek. A leírásodból átsüt, hogy szeretitek egymást és jó a kapcsolatotok. Nem vagytok csitrik sem már, a kapcsolatotok is biztos alapon nyugszik, évek igazolják az erősségét. Érzelmileg minden adott a kapcsolat továbblépéséhez, az eljegyzéshez, a házassághoz.

A gond ott kezdődik, amit ti ketten a házasságról, esküvőről gondoltok, az különböző. Nem írtad, hogy milyen esküvőt szeretnél, de "a biztos háttér" miatt arra gondolok, hogy a párod szeretné megadni a módját, neked meg fontosabb lenne az, hogy az egymás iránt érzett szeretetet egy társadalom által elismert, hivatalos formába öntsétek.

Bár úgy tűnik, hogy elég lenne jelenleg eljegyeznie, de gondolj bele (nem kell válaszolnod, elég ha magadban átéled, és magadnak bevallod), ha megtörténne az eljegyzés, előbb-utóbb nem oda lyukadnál ki, hogy jó-jó, de hol van már az esküvő? Ebből a szempontból abszulút meg tudom érteni a párodat. És ha most az idegesít, hogy az ismerősök azt kérdezgetik csodálkozva, hogy nem vagy-e menyasszony, úgy ide a rozsdás bökőt, hogy ugyanezen ismerősök ugyanilyen szemforgató módon fogják majd azt firtatni az eljegyzés után hogy na és mikor lesz az esküvő? Hogy nem mostanában? Aj, ajj...mire vártok.

A megoldást én egy kisebb esküvőben látnám, tekintve, hogy anyagilag nem várt dolgok jöttek közbe, egy-két év múlva (többet nem tartok ildomosnak eljegyzés után már ebben az életkorban...mert ennyi erővel minek is az eljegyzés?) így józanul megadjátok a módját is, meg alkalmazkodtok a korlátaitokhoz is.

Viszont ha ő nem akarja ezt az egészet, akkor ha cigánykerekeket hánysz, ő akkor sem fog ezen változtatni. Mivel a szülei sincsenek összeházasodva, ő nem kerít ennek akkora feneket. Ha erőlteted a témát, csak rosszabb lesz. Próbáld meg elfogadni a jelen helyzetet, és értékelni!

Én megértelek, és mindig is úgy gondoltam, hogy ez tényleg egy fontos lépés. És mióta menyasszony vagyok, tudom is, hogy így van. És igen, bennem van a hiba elismerem.

Mert míg barátnő voltam, mindig csak féllábbal álltam egy kapcsolatban és tovább is álltam, ha úgy tartotta kedvem. Aztán megtaláltam A párom. És már nem álltam féllábbal a kapcsolatunkban, de valami űr mindig volt, nem találtam a helyem, habár tudtam, hogy őt akarom. Aztán megkérte a kezem és minden kirakós a helyére került. Jövőre esküvő. Nekünk is több mint egy év telik el mire megesküszünk, addigra jön össze a pénz, de már maga a tény, hogy ez nem egy jövőbeni fiktív dolog, hanem egy közös cél, ami felé ketten haladunk és egy meghatározott időben be is fog következni.

És pontosan ez a lényeg, hogy nem kell kiérdemelni. És nem is fog eljönni 5 év múlva az érzés, hogy vajon miért nem érdemeltem meg, nem vagyok elég jó, nem szeret? Mert 5 év múlva már 3 éves házasok leszünk. Mert megismerkedésünk után 9 hónappal már biztos volt, hogy egymást akarjuk. Én az exeim szerint fóbiás házasságkerülő és "soha nem akarok gyereket", és a párom, aki egy csúnya válás után "soha többé nem nősül, és nem kell több gyerek elég egy", jelenleg az esküvőnket tervezzük és számolgatjuk, mikor fér bele a gyerek.

Szóval én a saját bőrünkön tapasztalva mondom, hogy a soha nem házasodom/soha többé nem házasodom csak duma, és az igazi jelentése VELED NEM! Aztán van aki sosem találja meg azt a nőt/férfit akivel megjön az érzés, ilyen is van. No meg az is lehet, hogy én tévedek.

De ha megvan az érzés, azt az ember tudja, és szerintem felesleges 5 év után még 5-öt várni. AKkor inkább szülők, nagyszülők, tesók, irány a hivatal, egy ebéd, és csókolom. Ennyi pénze mindenkinek van, vagy ha nincs, az ebédet is ki lehet hagyni :)