Mire számítsak? Már majdnem 4 éve együtt vagyok a barátommal.2 éve együtt lakunk, de még gyűrű sincs. Szerintetek ő komolyan gondolja a kapcsolatunkat?

Mi se vagyunk házasok,jegyesek a párommal pedig van 2 gyerekünk egy lassan 5 éves és egy 6.5 hónapos.6 éve élünk együtt.Pedig fiatalok vagyunk.Mind a ketten 27 évesek.

Nálunk is felmerült már az eljegyzés téma,söt még az esküvő téma is.De sajna mindig valami fontosabb volt mindig valahova kelet a pénz.Én is nagyon akartam hogy a felsége legyek.De valahogy 2 gyerek mellett már nem olyan fontos.Amúgy meg sokan azt hiszik ,hogy házasok vagyunk....Pedig kisvárosba élünk.De ha nagyon fontos neked beszélj róla vele.Mond el mit érzel....Amúgy nekem is fontos "volt".Párom tudja is.De majd eljön az ideje.(remélem)

*Csak egy kis eljegyzést

Kérdező, az eljegyzés a házassági szándék bejelentése. Ha csak azért akarnád, hogy legyen mivel dicsekedni, inkább ne tedd.

De az elbeszélgetés hasznos lenne.

Ettől még gondolhatja komolyan. Csak annyira nagyon fiatal vagy. Talán ezért vár. Nagyon sok férfit elriaszt a barátnője fiatalsága, titokban talán attól félnek, hogy előbb-utóbb úgyis talál az a lány mást.

Nekem 4 év után kérte meg a kezem. Sok álmatlan éjszakán túl voltam, mire megkért. De mi már 30-on túl vagyunk. Nálunk volt egy kapcsolati krízis, ami kicsit kitolta a dolgokat. Dacból már azt tervezgettem, ha mégis megkér, kikosarazom, hogy most már hagyjon békén. De persze amikor elővette a gyűrűsdobozt, nem is válaszoltam, annyira egyértelmű volt nekem, hogy IGEN. Ő meg rákérdezett, hogy most akkor IGEN? Mondta is régebben, nem mer feleségül kérni, mert ha olyanom van, képes vagyok kihajítani a gyűrűt az ablakon. Pedig nagyon félreismert. Az összes számára érthetetlen kiborulásom, hisztim az utóbbi években már mind amiatt volt, mert nem kért feleségül a főiskola befejezése után. Pedig kimondatlanul mindig tudtuk, hogy utána rögtön komolyra fordítjuk a dolgokat, mert nem vagyunk már 20 évesek, és kifutunk az időből, ha nem vágunk bele a gyerekprojektbe. Csak aztán voltak gondok köztünk, ami miatt elmaradt a lánykérés, sőt én megelőztem fősuli végén az egészet azzal, hogy bejelentettem, én a kapcsolatnak ebben az állapotában nem tudok neki gyereket szülni és lehet, hogy be kéne fejeznünk. Ezen túljutottunk, sokat küzdöttünk egymásért, majd 1,5 év után megkaptam a gyűrűt is. Nem akartam én erőltetni a dolgot, de egy-egy látványos kiborulásom alkalmával meg kellett magyaráznom, mi bajom van, pl. amikor Valentin napkor nem hogy a várva várt gyűrűt nem kaptam meg, de kiderült, hogy nem is nagyon foglalkozott semmiféle ajándékvásárlással...na akkor akkorát robbantam, hogy nem robbantam volna, ha nem várom már rég azt a gyűrűt. Akkor leültetett és elmondta, hogy ő szeretne feleségül venni, csak valami nyugodt időszakra vár, amikor végre nincsenek ilyen feszültségek bennem és végre olyan lehet minden mint régen. Azt mondta, ha ennyire akarom, akkor rendben, tűzzük ki az esküvő napját. Ez olyan, de olyan kiábrándítóan hangzott, el se tudom mondani. Csak annyit tudtam mondani, hagyjuk...

Legközelebb akkor került szóba ez a dolog, amikor viszonylag hosszabb ideig sikerült nem elrontani a hangulatunkat a negatív gondolataimmal, de egy fáradtabb napomon kicsit összetűzésbe keveredtem vele, ő pedig megsértődött. Másnap se nagyon állt szóba velem. Átgondoltam, hogy is van ez? Most megint jött egy konfliktus, tehát megint nem jól viselkedtem, tehát lánykérés elhalasztva újra hónapokig? A képébe is vágtam, hogy ez az egész megint csak arra volt jó, hogy ne kelljen megkérnie a kezem. Mire bevallotta, hogy ő már hónapok óta gyűrűket nézeget a neten, ha tudni akarom.

De aztán megint eltelt vagy 3 hónap és semmi. Legközelebb kitalálta, hogy építsünk garázst. Először belelkesedtem. Aztán mondtam neki, hogy nem kéne ekkora közös kiadásba fognunk, hisz az se biztos, hogy együtt maradunk. Na, ezen megrökönyödött, mondta, hogy szóljak, ha pakoljon. Akkor csak annyit mondtam neki, hogy ilyesmibe ne vágjunk bele, csak akkor ha eldöntöttük, hogy össze akarunk házasodni. Amíg ez nem biztos, napoljuk a dolgot. Eltelt pár nap, de ő tovább szervezte a garázsépítést. Ezt nem tudtam és közben főttem a gondolataimban, hogy 4 éve már, és ha ennyire nem bírja rászánni magát, nem kell ezt erőltetni. Szentül megfogadtam, ha köv. Valentin napig nem kéri meg a kezem, szakítok. Nem azért, mert VAlentin nap, hanem mert 1 évvel korábban már megértette, nekem ez mennyire fontos, és ha neki 1 év kell, hogy rászánja magát, akkor mi értelme? Ha ő nem érzi, hogy én ajándék vagyok neki az élettől...Amikor megtudtam, hogy továbbra is tervezi a garázst, mondtam neki, hogy nem kéne, hiszen nem is akar elköteleződni mellettem. Erre csak legyintett, mint aki már túl fáradt a hülyeségeimhez.

Lett garázs, és nem kérte meg a kezem. Aztán jött egy zűrös időszak, kutyusaim lebetegedtek, egyik a másik után, iszonyat volt, hetekig a kutyával aludtam egy szivacson, külön szobában, mert egy éjszaka 5-ször mentünk ki hányni, meg megnézni a szomszéd kis spánielt:)

Éjjel nappal hányást és kutyaszart takarítottam a házban. Nem hogy nem aludtam a párommal, de szexuális életünk a nullára redukálódott. Kikapcsolódásként állatorvostól állatorvosig rohangászott velünk. És akkor megvilágosodtam: tessék, nem szeret, már szexelni se akar velem. Olyan szinten belelovalltam magam a gondolatba, hogy egyenesen felkészültem arra, hogy egyszercsak összecsomagol és lelép. Végülis melyik pasi bírná ezt, ami a kutyákkal történt???

És ebben az időszakban jött a névnapom, ami előtt kb. 1 hónappal kérdezte, mit kérek, de nem tudtam kitalálni semmit. Gyűrűt szerettem volna persze, de hát ezt nem mondtam neki, mert már előző karácsonykor is gyűrűt szerettem volna, majd Valentin napkor, szülinapra már nem is akartam semmit:) Az tűnt fel először, hogy a névnapom előtt már nem kérdezte meg, mit akarok. Előtte pár nappal mondta, hogy megy az ajándékomért, már mindent eltervezett. Olyan fura volt ez a mondata, felfüleltem rá.

Aztán meg egyik este csak úgy átölelt, és nagyon furcsa volt ez a hirtelen érzelemkitörés, valahogy más volt, mint azok a megszokott ölelések. Meg is kérdeztem, mi baja, de nem mondott semmit. Gondoltam is, talán meg akarja kérni a kezem? Azt is gondoltam, hogy el akar hagyni, és azért ölelget, mert nehéz a döntés. Aztán névnapom reggelén puszival ébresztett és egy szív alakú bonbont kaptam. Azt mondta, a többit majd este kapom, és elment dolgozni. Egész nap az járt a fejemben, hogy szerintem meg akarja kérni a kezem. Este apukám átadta az ajándékját, és feltűnt, hogy párom nem adta oda az övét. Na, ekkor már mérget vettem volna rá, hogy gyűrűt kapok majd négyszemközt. Aztán leült a gépem elé, be kellett állítani rajta valamit. Úgy tűnt, mégse lesz ajándék, volt az asztalon valami CD-tartó, amit elrakott, amikor közeledtem. Na, arra gondoltam, a CD-tartó az ajándék, azért dugta el. Kezdett átjárni a szokásos csalódottság, hogy hát akkor mégse. Most nem is keseredtem el annyira, nem akartam megint olyan hisztis lenni, mint Valentin napkor. Csak azt nem tudtam, hogy csinálom végig vele a karácsonyt azzal a tudattal, hogy februárban szakítanom kell vele. Aztán végzett a gépemmel, behívott a szobába és elővett egy kis rószaszín masnis dobozt. Nem térdelt le, de hát tudtam én, hogy egy olyan antiromantikus embertől, mint Ő, ez nem várható el. Azt mondta, tudja, hogy nem így akartam, de azért hozzá megyek-e feleségül:)))

Addig a pontig igazából tényleg nem tudtam, hogy Igent mondanék-e. Azt gondoltam, olyan érzés lesz majd, mint amikor azt mondta, na jól van, ha annyira akarom, tűzzünk ki egy időpontot. De nem olyan érzés volt. Valahogy láttam a szemében azt az őszinte vágyat, hogy tényleg nagyon nagyon szeretné, ha IGEN-t mondanék.

Elmondanám, hogy 4 év az semmi...

Én 10 éve vagyok együtt a párommal, és nem kérte meg a kezem, pedig a kapcsoltunk tökéletes.

Akkor most kezdjek el pánikolni, hogy komolyan gondolja-e?Ha nem lenne komoly a dolog, nem lenne velem 10 éve, nem állna mellettem mindenben, nem segítene mindenben, és védene meg mindenkitől, ahogy teszi.

Úgyhogy 21 évesen ne görcsölj azon, miért nem kaptál az ujjadra egy ékszert, mert tök mindegy.Ha van egy kő az ujjadon, ha nincs, akkor is d*ghat mással, szóval totál mindegy.Attól nem fogja komolyabban gondolni, mert vesz egy gyűrűt.Az nem láncol össze titeket, ugyanúgy szétmehet a kapcsolat, ha kapsz egy 30000 karátos gyűrűt, akkor is.

Amit tenned kellene az az lenne, hogy elé állnál és leülnétek megbeszélni a dolgokat, hogy te mit szeretnél, és, hogy ő hogyan viszonyul ehhez. De szerintem 4 év alatt már tudnod kellene, hogy mi a véleménye az eljegyzésről, a házasságról, gyerekről.

Ja és még annyit, hogy egyik ismerősömék 7 éve vannak együtt, a lány már célozgatott az eljegyzésre, mert már szeretné, a srác viszont nem akar, őszintén szólva azon sem csodálkoznék, hogy ők örökre csak "járnának" a pasi véget, de ennek ellenére imádják egymást.

De a saját példámat felhozva, párom 27 éves volt amikor megkérte a kezem (7 hónapja), akkor én is 21 éves voltam. Ebből csak azt akartam kihozni, hogy ő már elérkezettnek látta az időt az eljegyzésre, pedig még csak több mint 1,5 éve voltunk együtt.

Szóval türelem, ha nem gondolná komolyan a kapcsolatotokat akkor azt már éreznéd!

Én megértelek. Igen is sokat számít egy gyűrű. Főleg, ha előtte beszélgettél a pároddal, és tudod, hogy neki is csak egy házasság-egy élet felfogása van. Viszont tény, hogy fiatal vagy, ha öt évvel több lennél, akkor már aggasztó lenne kicsit, mert az eljegyzésre rájön még a spórolás az esküvőre, utána összehozni a pénzt egy babára, na meg a babát is össze kéne hozni, és lehet, hogy sokáig fog tartani. Főleg ha második babát is szeretnél.

Én nem szeretnék majd idősebb anyuka lenni, barátnőm anyukája 60 éves, barátnőm 22, és második diploma után akar eljegyzést, utána még elhelyzkedik, aztán spórolhat a párjával esküvőre, és lehet, hogy a gyermekei nem is fognak később emlékezni a nagyszülőkre.

Szerintem is számít a gyűrű.

Egy hasonlat:

Elmentem egy menhelyre, hogy befogadjak onnan egy kiskutyát. Rizikós volt, mert több kutyám is van, de mindenáron meg akartam menteni egyet. Évek óta az volt az álmom, hogy megmentsek egy menhelyi kutyát. Arra gondoltam, ha kölyköt választok, könnyebben befogadja a falkám. De mi van, ha mégsem? Arra gondoltam, hát ha nem, akkor visszaviszem őt.

Kiválasztottam a sok nyüzsgő kiskutya közül egy kis szelídszeműt. Itthon aztán jó nagy riadalmat okoztam vele. A falkavezér nőstény totál bepánikolt tőle és iszonyú agresszív volt, egy másodpercre sem mertem egyedül hagyni vele, mert egyszer egy menhelyen láttam, hogyan öl meg egy nagyobb kutya egy kölyköt.

Bodrim úgy nézett ki, mint valami hófehér nyuszi, és rettegtem, hogy a falkavezér megöli. Többi kutyusom sem volt túl boldog, egyedül Bojtos kutyám imádta első perctől, anyja helyett apja volt a kicsinek. Kan létére úgy puszilgatta, ölelte, védte első perctől, mint egy anyakutya.

De sajnos nagyon úgy tűnt, a falkavezér nem fogja befogadni.

Néhány nap kínlódás után úgy éreztem, vissza kell vinnem. Volt egy kialakult falkasorrend a kutyák közt, amit most veszélybe sodortam, ráadásul a kiskutya is életveszélyben van. De ha arra gondoltam, hogy neki csak én vagyok ezen a világon, hogy ez a kicsi lény nem kell rajtam kívül senkinek, elmúlt az elszántságom, hogy visszavigyem. Hamarosan kiderült, hogy még nagyobb baj van, lappangó betegséget hoztam haza vele a kutyákra. Először Bojtos, majd sorra a többiek. 2 hónapon át küzdöttünk az életükért. A kiskutyának nem volt komolyabb tünete, de egyértelműen ő volt a fertőzés forrása, mert egy tünetük közös volt: a köhögés, asztmás fulladás. De láza, csillapíthatatlan hányás, hasfájás csak a többieknek volt.

Ráadásul a kiskutya nem nagyon akart megbízni bennem. Bojtossal nagyon haveri viszonyba keveredett, de én nem voltam számára túlságosan lényeges. Nélkülem is remekül érezte magát, ha megvolt a kutyatársaság körülötte.

Emiatt nem tudtam őt úgy szeretni, ahogy azt előre elképzeltem. Ráadásul közvetetten miatta majdnem elvesztettem a kutyáimat, akikért az életemet adtam volna.

De amikor arra gondoltam, visszaviszem, nincs más megoldás, mindig megállított az örökbefogadási nyilatkozat, amit aláírtam. Nem hittem volna, nem gondoltam még aláírás közben sem, hogy innen kezdve már nem olyan egyszerű azt mondani: legfeljebb visszahozom ha probléma merül föl.

Amikor aláírtam a papírt, befogadtam őt. Onnan kezdve az én kutyám lett. A menhelyen nem várta volna őt gazda. Hogy is várhatta volna, hisz én vagyok az:) Neki csak én vagyok.

Ezért nem tudtam visszavinni.

1 hónapon át teljesen el kellett szeparálni a falkavezértől, vért izzadva szoktattam őket. Arra gondoltam, a legfélelmetesebb dolog is megszűnik félelmetesnek lenni, ha nap mint nap találkozunk vele és megszokjuk. A megszokás törvényében bíztam, és a törvényszerűség bekövetkezett: a falkavezér egy nap már nem félt úgy a kicsitől, és ezzel az agresszió is lecsökkent. Hamarosan minden gond nélkül magukra lehetett őket hagyni.

A betegség 2 hónap után elmúlt nyomtalanul.

A menhelyi kutya több, mint 4 éve itt él velünk. Sosem lesz olyan, mint akik emberek közt töltötték születésüktől fogva minden percüket. De a maga módján boldog, és ez a lényeg.

A papír aláírásával ő az én kutyám lett. Örökre.

Én egy évvel fiatalabb vagyok tőled,de én is is 4éve kapcsolatban,2éve együtt élünk.

Én azzal ellentétben hogy fiatal vagyok,férjhez mennék hozzá.

Amikor erről kérdez valaki,mindig azt mondja hogy nem lehet ég mert ÉN fiatal vagyok még.(megjegyzem ő 29éves)

Kezdem azt hinni,hogy azért mondja azt hogy fiatal vagyok,és ezért nem lehet esküvő még,mert bizonytalan és talán nem biztos magában.Legbelül azt hiszem nem akar ég elköteleződni a kora ellenére sem,így inkább "rám keni"ha kérdezi valaki,hogy még miért nem...

Ugyan ez a helyzet a gyerek-témával is.

Ő szeretne DE ÉN fiatal vagyok hozzá.Ez a válasza...