Fiatal felnőtt párok! Ti miből jöttetek rá, hogy elérkezett az idő az összeköltözéshez? Nem féltek ettől?

Csak akkor költöznék össze valakivel, ha már belátható időn belül (pl 1 év) gyereket szeretnék vele vállalni és családot alapítani.

Addig ez igazából csak értelmetlen papás-mamás játszás, semmi más. Még látom hogy rohadtul nem állok erre készen. És te sem, ha ilyeneken aggódsz, hogy "nem lesz több magánszférátok ahova kicsit el tudtok vonulni"

24/F (Kb 30 éves koromban akarok majd családot. A leghosszabb kapcsolatom 2,5 éves volt.

Nem tudom. Én éreztem, hogy baromira vágyom rá, hogy egymás mellett ébredjünk minden reggel és együtt feküdjünk le. Hogy még ha külön is csinálunk valamit, akkor is érezzem a közelségét.

Plusz logikusan végiggondolva, hogy ha az összeköltözés elcseszi a kapcsolatot, akkor annak nem is volt sok értelme. Legalább kiderül, hogy nem passzolunk.

Magánszférát pedig lehet biztosítani együttéléskor is, még akkor is, ha pici a lakás.

Hát az első válaszolóval baromira nem értek egyet. Nem vállalnék gyereket senkivel, akivel nem éltem együtt minimum 3-4 évet.

Egyébként nálunk kb 2 év után már minden napos téma volt. Nekünk teljesen egyértelmű volt, hogy együtt szeretnénk tölteni a hátralévő életünket, tehát nem volt szerintem egyikőnkben sem félelem, hogy jajj mi van ha nem működik a kapcsolat. A másik ok meg az volt, hogy egyrészt előtte is majdnem hogy együtt éltünk, mivel én egyetemre jártam, párom meg 12 órákat melózott, szóval az együtt alvás volt az egyetlen mód, hogy találkozzunk. Meló meg suli után egyből találkoztunk, aztán együtt aludtunk, házimunkát ugyan úgy csináltuk nálunk is, náluk is. Aztán már eljutottunk arra a szintre, hogy kínlódás volt, ha 1-2 napot a másik nélkül kellett aludni. Szóval elkeztünk félretenni házvásárlásra. Igazából a legfontosabb dolgokban mint házimunka megosztása, anyagiak elosztása stb teljesen egyezett a véleményünk, tehát emiatt sem aggódtunk nagyon. A házat már 2 évvel azelőtt megterveztük, hogy ténylegesen megvettük volna. Ez a magánszféra dolog meg hülyeség. Nem egy szobába vagytok összezárva egész nap, bőven van mindenkinek elég tere ha el akar vonulni. Nálunk legalább is. Attól, hogy a másik valahol ott van a lakásban még nyugodtan tudsz a saját kis dolgaiddal foglalkozni.

Na mindegy, nálunk annyira biztos alapokon volt a kapcsolat, hogy tulajdonképpen semmin nem aggódtunk az összeköltözés miatt. Olyan evidens dolog volt, amit azóta akartunk, hogy először találkoztunk.

"Nem vállalnék gyereket senkivel, akivel nem éltem együtt minimum 3-4 évet. "

Nem is szabad, mert az akkor szerencsejáték (de teljesen). Az összeköltözés nem fog fájni, ne húzzátok tovább, mint muszáj, mert lakva ismerszik meg az ember, ott jönnek elő majd a valódi problémák és legfőképpen az, hogy te (és a párod!) hogyan reagáltok ezekre.

Az egyetem után van itt az ideje, amikor már mindketten főállásban dolgozunk.

A magánszférán én nem aggódnék, szerintem az első 1-2 hétben lesz legfeljebb furcsa. Amúgy gondolom, hogy a családon belül mind anyádnak, mind apádnak megvan a magánszférája, a saját kis dolgai. Ebből indulj ki.

22/N

Lényegében amint összejöttünk, már vártam, hogy közös életünk legyen, együtt keljünk-feküdjünk.

Abból jöttünk rá, hogy eljött az idő, hogy lejárt a szerződésem az albérletemben, végre költözhettem ahova akarok, evidens volt, hogy akkor összeköltözünk a párommal.

A pénz nem volt gond, az albi többször annyiba került, mint most, hogy felezzük a költségeket.

Amiatt nem aggódtam, hogy nem lesz magánszférám. A párom nem fogyatékos és ért magyarul, ha megmondom neki, hogy most x dolgom van (tanulni akarok, barkácsolni, tornázni, akármi) és szeretnék addig egyedül lenni, akkor fel tudja fogni.

Nem értem, miért rontana a kapcsolaton. Pont, hogy javított.

Nem lett több veszekedés, konkrétan soha nem veszekedünk (se összeköltözés előtt, se azóta)

Tapasztalat? Életem egyik legjobb döntése volt. :)

Egyetem alatt kizárt, nem anyuci pénzén akarok felnőttet játszani.

Nos, mi 27-33 éves pár voltunk akkor, és négy hónap 1000km-es távkapcsolat után azt mondtuk, hogy ez pokoli rossz, és másfél hónap múlva költöztem. :)

Egy éve élünk közösen, és imádjuk, nemhogy nem unjuk, hanem egyre jobb és jobb lesz minden - bár néha apróbb vitáink vannak, de nem gond.

"Egyetem alatt kizárt, nem anyuci pénzén akarok felnőttet játszani."

Mondjuk én dolgoztam/dolgozok egyetem mellett, így együtt élünk úgy, hogy még tanulok, és a szüleimnek egy fityingjébe se kerül (oké, néha meglepnek valamivel, nemrég kaptunk tőlük egy vízforralót ajándékba, ilyesmik)

Mindketten dolgoztunk már amikor összejöttünk, külön albérletben laktunk. Akkor éreztük aktuálisnak, amikor az én lakótársan elköltözött, ők meg szinte ezzel egy időben egyel többen lettek. Praktikus döntésnek tűnt az összebútorozás. Addig elég sokat veszekedtünk, főleg beosztás, fáradtság, találka hiány miaat, így én éppen azt gondolom, hogy az összecuccolás mentette meg a kapcsolatunkat. Tök jól megvagyunk, mindenki megkapja a privát teret. Számomra az alap aranyszabály, hogy legalább két különálló szoba legyen, hogy eltudjunk vonulni, ha arra van szükségünk. Most költöztünk saját lakásba. Alapjáraton mindketten az amerikai konyhában lógunk, ez a fő élettér, itt eszünk, itt tv-zünk, de van hova "elbújni", ha valaki egy kicsit egyedül szeretne lenni.

Én inkább attól féltem a sok vitánk mellett, hogy nem elég érett a kapcsolatunk az összeköltözéshez, de ez gyakorlatilag megszüntette a veszekedéseket. :)