Jogosan esik ez rosszul a barátomtól?

Barátom 25 éves múlt nemrég, jelenleg nincs munkája, és nem is tanul. Most éppen passziváltatja a félévét, de szeptembertől ismét folytatja az egyetemet, amit abszolút támogatok.

Dolgozni dolgozna, de nem talál semmit, és van egy olyan érzésem, hogy nem is fog. Nem hívják vissza. Akármit meg nem vállal el. A gondom viszont az, hogy megbeszéltük már egy ideje, hogy összeköltözünk, de azóta is halasztódik az egész.

Én vidékről jöttem fel kb. 3 éve, albérletben lakok két ismerősömmel, másképp nem is menne. Ő is dolgozgatott kb. fél évvel ezelőtt, de csak egy csekélyke tartalékot sikerült összeszednie, azt meg nem költi semmire.

Értem én, hogy nincs munka, de rosszul esik, hogy egyáltalán nem kapálózik semmiért sem. Én megmondtam, hogy ezt nem bírom már, sokat dolgozok, alig látjuk egymást, sokkal jobb lenne, ha együtt élnénk kettesben. Ő azt mondja, hogy nem tud mit tenni, és mégsem ez a megfelelő idő erre.

Szeretni szeret engem, jó hozzám, ezen kívül semmi gond nem lenne. Megértem az ő álláspontját is, de ma hatalmas vita volt ebből, és azt mondta, önző vagyok, és ne erőltessek rá semmit. Úgy érzem, ő otthon jól elvan, a családja mögötte áll, igazából a suli befejezéséig semmi dolga nem lenne a tanuláson kívül. Kezdem tényleg azt érezni, hogy én látom rosszul a dolgokat, rá akarok erőltetni valami brutálisat, amellett, hogy dühös is vagyok, hiszen egy bőven felnőtt férfiról beszélünk.

4 és fél éve vagyunk együtt egyébként, tehát már igencsak ismerjük egymást, nincs arról szó, hogy ismerkedési fázisban lennénk... szerintetek jogosan vagyok csalódott? Van valami hasonló tapasztalatotok a témát illetően? Nem tudom, hogyan kéne már hozzáállnom az egészhez. Legyek türelmes? Vagy újra kéne értelmezni a kapcsolatot?