Nem bírom elviselni a párom, amióta együttélünk Mit tanácsoltok? F (41)

Hallottam már olyan párról, akik már együtt vannak cca

20 éve, és még mindig külön vannak. Megpróbálták együtt,

de nem ment, aztán különköltöztek, de nem szakítottak,

így megint visszaállt a régi rend.

Velem más problémák vannak összeköltözés esetén, de idá-

ig csak toleráns nőkkel sikerült ilyen, soha nem ez ve-

zetett a szakításhoz.

A problémáidról beszéltetek? Megkérted hogy változzon egy kicsit? Te megpróbáltál változni hogy ne legyél ennyi magadnak való személy hanem nyiss is a másik felé pl?

De ha mindent megpróbáltatok akkor ami nem megy azt ne erőltessétek!

Miért ne lehetne azt csinálni, amit az első írt?

Én is ismerek ilyen párt, 20 éve együtt vannak, kb a kérdező korában voltak, amikor összejöttek.

Mindenkinek van saját lakása, de sokat alszanak egymásnál, nekik ez így jó. Nem ártanak vele senkinek. Akkor meg miért ne lenne ez is "normális" kapcsolat? Ha nekik jó, akkor te miért szólod le őket, így ismeretlenül is?

Nem kell elviseld. Ha úgy érzed, megfojt, akkor inkább élj egyedül, vagy mással, de boldogan, mint vele egy szar kapcsolatban.

Én is így éreztem, és másfél év szenvedés után szakítottam. Azóta sokkal jobban érzem magam - és még csak nem is egyedül élek, hanem ismerőssel, de ég és föld.

"mondják: lakva ismerszik meg az ember! " - hát ez történt.

Ha már ennyire kivagy, akkor nemigen látok mást, mint a szakítást.

Én is az unalomig ismételt "beszélgessetek!"-et ajánlom, mert ennél jobb tényleg nincs.

Nem írtad, de bennem az merült fel kérdésként:

- dolgozik a partnered?

- megfelelő kihívást, célt talál magának RAJTAD KÍVÜL is az életben? Akár karrierben, sportban, tanulásban stb.

- vannak normális, értékes barátságai vagy te vagy számára az univerzum közepe és nemcsak partner, hanem egyben baráti társaság is vagy számára?

- normális a családjával, rokonaival való kapcsolata? (sokat elárul ez is egy emberről)

(+1 tényleg csak lábjegyzetben: esetleges psztichiátriai érintettség (mániás depresszió) tünete is lehet, bár abban jellemzően vannak nyugvópontok. Ugye nem küzd valamilyen kezeletlen psztichiátiriai betegséggel?- nálam ez az a pont, amikor azt tudom egyetlen megoldási jvaslatnak tanácsolni, hogy ha nem megy, nem kell erőltetni)

Nyilván eltérő személyiségű emberek vagyunk, de én azt figyeltem meg, hogy aki ilyen kényszeresen harsány, tevékeny, pörög, mint a búgócsiga, annak bizony az élete más területein nem sok sikerélménye van és szinte rácsap, foggal-körömmel ragaszkodik az élettársához, partneréhez.

Ennek megfelelően, ha valóban ingerszegény a munkája, minimális a szociális élete, nincsenek rajtad kívül bizalmi emberei (barátok, barátnők, hobbi társaság, időnként pl. volt egyetemi évfolyamtársak, sportbarátok stb.), akkor már azzal is lehetne eredményt elérni, ha ezekben hajlandó lenne változtatni.

Kettőtök viszonylatában pedig igenis akkár napirend szintjén fixálni vele, hogy adjon neked "énidőt", akár úgy is, hogy hagy olvasni, magányosabb tevékenységet, hobbit végezni és tiszteletben tartja ezt az igényedet. Közben lehetne neki találni valami hasonlóan értelmes elfoglaltságot (sport, hobbi, barátok stb.)

Ha hosszútávon sem vezet ebből semmi eredményre és felőrül a helyzet, ő maga nem látja be a problémát, nem motivált a változásra, a kompromisszumokra, akkor tényleg nincs más út, csak ha külön folytatjátok.

39N

A boldog, elégedett ember nem érez folyamatosan kényszert arra, hogy uralja a másik életét, beossza az idejét.

Fölösleges az a párterápia is, mert te lényegében már feladtad. Nem valami egyszeri konfliktus, és nem valami korrigálható eltérés.

Vége.