Akik régóta élnek jól működő kapcsolatban/házasságban, felsorolnák mik ennek a nélkülözhetetlen alappillérei?

Mi 3 éve élünk együtt a vőlegényemmel és valami azt hiszem nagyon nem stimmel. Sokszor nem hiányzik, ha nincs itthon. Távkapcsolatban élünk a munkája miatt. Péntek éjjel szokott hazaérni, és vasárnap délután már indul is vissza. Ez a másfél nap nagyrészt úgy zajlik, hogy szombaton egész nap fekszik, alszik, pihen. Megértem természetesen, hogy fáradt. Vasárnap meg bevásárlás, főzés előre, hogy legyen mit vigyen, pakolás, forma1 nézés, és indul vissza. Nincs semmi közös programunk, időnk sincs rá. Már kb 2 éve így nyomjuk, volt hogy 4 hétig nem láttam, vagy 2 hétig. Nem mondom, hogy van értelme, mert mindig olyan helyeket fog ki, ahol vagy keveset keres, vagy átverik, nem fizetik ki , szóval még csak anyagi előrelépése sincs, mióta ismerem. Kikészít idegileg a helyzet, főleg, hogy sokszor már nem is várom, hogy hazajöjjön, mert minek, ha úgyse csinálunk semmit és nem elégít ki, hogy naponta 4-5x telefonálunk és elmondjuk, hogy "mizu? mi történt ma? ja semmi különös, megyek enni aztán lefekszem" Ha itthon van, sokszor kedvem sincs már se szexhez, mert az is kb 10 percig tart összesen és mindig ugyanaz az uncsi felállás. A szexuális életünk egyébként az elejétől nehézkesen működik, soha nem volt az a nagy tűz benne sajnos. Ezt leszámítva lelkileg támaszai vagyunk egymásnak, olyan mintha barátok is lennénk. Ő nagyon szeret is engem, bújik sokat, meg mondogatja mindig a telefonba, de nekem ez kevés, sőt egyre idegenebb a dolog és ha csörög a telefonom már nem igen hoz lázba, hogy ezredszerrre is meghallgatom ugyanazt, hogy fáradt, sok a meló, keveset aludt, stb... Sajnálom mert látom, hogy szegény ki van idegileg egyre jobban, és szerintem az életünk egyénileg is, meg párkapcsolati szempontból is mélyponton van. Szerelemről részemről nemigen beszélhetünk, sajnos a hosszú ideje tartó távkapcsolatozás miatt (gondolom), túl nagy ragaszkodásról se. Az életformánkon változtatni nem hiszem, hogy fogunk, könyörögtem már eleget, hogy valamit találjunk ki... meg már nem is tudom, hogy akarok-e rajta dolgozni. Úgy érzem elfáradt az egész. Gondoltam, hogy szünetet kéne tartanunk 1-2 hónapra, hogy mindkettőnk csak a saját életével foglalkozzon, aztán meglátjuk. És ezalatt nem mást akarok keresni. Úgy érzem ha ez befuccsol, nem kell senki. Megcsalni megcsalhattam volna már, ha akartam volna, de nem vagyok az a fajta. Mit csinálnátok a helyemben?