Az ilyen mélyről eredeő suttyóságon lehet változtatni?

Több mint 2 éve vagyok együtt a barátnőmmel, alapvetően minden tökéletesnek mondható a kapcsolatunkban, nyilván kisebb-nagyobb hibákkal, amikkel mindenki boldogan együtt tud élni...és jön a DE

Van egy nagy probléma ami miatt félek magasabb szintre emelni a kapcsolatunkat.

Nekem a feleségem első látásra szerelem volt, az ismerkedésünkre és a kezdei időszakra boldogan emlékszem vissza.

Előzmény:

A szülei elváltak, de még utána is együtt éltek egy pár évig, és az apja a válás után is reménykedett benne, hogy újra jó lehet a kapcsolatuk.Az anyja ezt kihasználja, mostanra a második férjével él, akivel szintén válófélben van, de folyamatosan más férfiak járnak hozzá, a barátnőm apja anyagilag támogatja a nőt, mindent megad neki abban bízva hogy majd egyszer visszamegy hozzá (soha nem fog)

Találkozgatnak, a barátőm is azt szeretné ha újra összejönnének, ebédre mindkettőt meghívja hozzánk, van hogy az anyja az apjánál alszik pár napig, aztán meg megy a másik fickóhoz aki épp van, aztán megint vissza a faterhoz.

Minden alkalommal összevesznek, ordibálnak egymással, az anyjának a lételeme az ordibálás, kötekedés, imádja.

Bármit mondhat, bármit tehet a barátnőm apja úgyis elnézi, szemethuny, mert folyamatosan táplálva van a remény.

Mondta hogy már gyerekkorában is folyamatosan ordibáltak egymással mikor még nem váltak el.

De ezt úgy képzeljétek el, hogy ordibálás, dögölj meg, soha többé nem fogsz látni, majd 5 perc múlva: akkor holnap bevásároljak neked?

És újra kedvesek egymással 20 percig, 1 órán át, fél napon át, mikor hogy.Aztán kezdődik megint.

Na és a probléma, hogy sokszor a barátnőm is a semmiből generál egy vitát, és egy az egybe az anyját látom benne, ahogy ordibál mint a fába szorult féreg, zeng tőle ház, az utca, ocsmány tuskó módjára beszél.

Az én vitakultúrám az az hogy csitítom, és nyugodtan reagálok rá, de ettől csak idegesebb (én nem vagyok hajlandó ordibálni, kellemetlen, primitív dolognak tartom)

Aztán meg jön, hogy jaj baba, úgy szeretlek, ne veszekedjünk stb...és hiába mondom hogy én nem az apja vagyok, hogy puszizkodok vele 5 perc múlva meg így úgy szerelmem.

Ezt látta, ebben nőtt fel, ez a természetes neki.

Pedig mindig mondja hogy nem akar olyan lenni mint a szülei, de mégis újra és újra ilyen.

Nekem alkoholista az apám amióta az eszemet tudom, és nekem ő a példaképem hogy milyen nem akarok sohasem lenni. Ehhez tartom is magam, és ez az elvem.

Eleinte bíztam benne hogy a barátnőmnek is ez az elve a saját szülei viselkedésével kapcsolatban, de ő inkább felveszi azt.

Tudom, hogy nagyon szeretné/várja hogy megkérjem a kezét, de 3 naponta van egy ilyen ordibálós, primitív műsorszám, és mostanra nagyon meguntam.

Nincs senkim, nem vágyok más nőre, szeretem őt, de ezzel soha nem fogok tudni együtt élni.

Jelenleg az az állás, hogy ő arról álmodozik, hogy nyáron lagzi, én meg azon töprengek, hogy ennek most kell végetvetni.

Mindzet tudja, mondtam neki, hogy amíg nem tudja elhagyni ezt a stílust addig nemhogy esküvő nem lesz, de el is fognak válni útjaink.

Viszont szerintem ez képtelen felfogni mert az anyját se hagyták ott soha, azt érzem hogy neki ez a "normális" és nem látja nem érzi át, hogy én nem olyan férfi vagyok mint az apja, én utána letiltom mindenhonnét, látni sem akarom, soha nem fogom többé keresni.

Ő meg talán úgy van vele, hogy ha mégis szakítanék vele, akkor majd tartjuk a kapcsolatot úgy mint a szülei...vagy nem tudom.

Ez csak akarat kérdése lenne, vagy ez annyira mélyről ered, annyira benne van akár gyerekkori sérülésként, hogy soha nem fogja tudni levetkőzni?

Ezt leszámítva egy nagyon kedves, szorgalmas lány, és annyira sajnálom mert azt gondolom ez a szülei hibája, és ez egy lelkisérülés az életében, és nem tudja feldolgozni, és ha szakítok vele kb ennek az áldozata, mindamellett, hogy én is elveszítem a tökéletes(nek hitt) nőt. (aki amúgy tökéletes lenne ezt leszámítva, és tényleg csak ez az egy hibája van a szememben, de ez akkora hiba, hogy nem tudom elviselni)