Miért nem lehet beleszólni a párom dolgaiba?

Úúúú, ez de jó téma! Vannak örök filozófiai kérdések, amik narratívafüggően örök vitát tudnak generálni. Adott a liberális filozófia alapgondolata, amely azt mondja, hogy mindenki azt tesz, ami neki tetszik, ameddig ezzel nem okoz kárt másnak. Ebbe belekötni nem lehet, magam is mélységesen egyetértek vele. A gond a mondat második felével van, mert ott, ahol emberek együtt élnek, alig tudok olyasmit tenni, amivel nem gyakorlok hatást másra. Azt pedig, hogy melyik hatás negatív, nem biztos, hogy egyedül el tudom dönteni.

Tegyük fel, szomszédok vagyunk, a veteményesünk között csak egy drótkerítés van. Én imádok egy szál falloszban járkálni, amihez jogom van, csakhogy téged a farkam látványa - érthetően - kínosan érint. Ha felszólítasz, hogy húzzak gatyát, akkor a saját kertemben szabod meg, mit tegyek. Ha nem vagyok hajlandó felöltözni, feszélyezlek a saját kertedben. A liberális alapgondolat mentén mindkettőnknek igaza van, és lehet a végtelenségig veszekedni, hogy ki az önző, a prűd, a perverz.

No, ennek egy még keményebb vonala a párkapcsolat. Ha élettársi, még inkább, ha házastársi kapcsolatban élek, ott nem nagyon tudok olyat tenni, ami nem hat ki a másikra. Gyakorlatilag itt már a testem sem teljesen a sajátom, mert ha mondjuk nem vigyázok az egészségemre, akkor kiteszem a családomat annak a kockázatnak, hogy nélkülem kell eltartsák magukat, ha én lebetegszem, esetleg meghalok.

Én azt vallom, hogy minden emberi kapcsolat egyéni "szerződéseken" alapul, a jó szerződés megkötéséhez pedig meg kell tanulni úgy alkudni, hogy a win-win helyzeteket, a nyerő kompromisszumukat találjuk meg, és lehetőleg eközben a kapcsolat is épüljön. Ha te meg én jó szomszédok vagyunk, akkor nagy mosollyal meg tudunk egyezni, hogy mikor zárjam ólba a malacot.

Visszatérve az alapkérdésre, szerintem az általad vázolt jelenség oka abban keresendő, hogy - nem is gondolnánk - a magyar gondolkodás kulturálisan viszonylag hierarchikusnak számít. A hierarchikus berendezkedés alapja, hogy két ember viszonyában tök oké, hogy az egyik megmondja a másiknak, hogy mit csináljon. Attól, hogy megtanuljuk, hogy ilyet nem szabad, a tudat alatti berendezkedésünk még nem válik egalitáriussá.

Ennek lesz két tipikus következménye: akaratlan képmutatás, és túlkompenzáció. Előbbi azt jelenti, hogy vallom az egyenlőséget, de nem is veszem észre, hogy sorra lépem át a partnerem határait. A másik, hogy amikor valaki meg akar velem beszélni valamit, azt automatikusan határátlépésnek veszem, és nemet mondok, mondván ehhez nincs jogod. És ugyanaz az ember simán megteszi mindkettőt 10 percen belül mindkettőt.

Hosszúra sikerült de a lényeg szerintem, hogy a "nincs jogod megmondani" mantra túlkompenzáció.

"Teljesen mindegy mi a tárgya"

Nagyon nem mindegy mi a tárgya.

Annyit tennek hozza, hogy kulonbseget kell tenni a KERES es a KOVETELES kozott.

A keres az, aminel elfogadod a nemleges valaszt is. A kovetelesnel nem.

Így vagy úgy, ez a téma elképesztően vékony jég, mert tök keskeny és szubjektív a határvonal kérés és követelés, zsarolás és határhúzás között.

Példa: a házastársam meghízott, nem kívánom szexuálisan. Ez az ő teste, nem mondhatom, hogy fogyjon le. Ugyanakkor nekem hiányérzetem van, ami szakításhoz fog vezetni, amiről kötelességem szólni, mert ha nem teszem, őt is megfosztom a döntés jogától. Kérdezzétek meg a legtöbb elvált férfit, azt fogják mondani, hogy az asszony csak akkor szólt, amikor már nem volt visszaút.

Na most, ha odamegyek szólni, hogy "ha nem fogysz le, elhagylak", az zsarolás, mert egy konkrét cselekvést várok el, és feltételeket szabok. No de, ha azt mondom, hogy "én csak olyan párkapcsolatban érzem jól magam, ahol jó a szex, és mióta meghíztál nem talállak vonzónak, mit gondolsz, tudnánk erre a helyzetre valamilyen megoldás találni?", akkor viszonylag korrekten fogalmaztam meg az igényemet, de végeredményben akkor is meglebegtettem egy ultimátumot, ami tűnhet bársonyba csomagolt zsarolásnak.

A megoldás alapvetően egy nyitott, türelmes és támogató attitűd lenne. Megkérdezni a másikat, hogy észrevette-e, hogy felszaladt a pár kiló, mit gondol, mi lehet ennek az oka, akar-e rajta változtatni, miben tudunk neki segíteni. Ha nem akar változtatni, vagy egyszerűen csak nem történik változás, akkor szép lassan fel kell keményíteni a határokat, és elmondani, hogy tudomásul veszem, ha neki ez így rendben van, de legyen szíves ő is tudomásul venni, hogy nekem ez nem jó így, és ha így dönt, annak ez és ez a következménye.

Ez így leírva baromi egyszerűen hangzik, csak éppen kivitelezni nem az. Az emberek többsége vagy burkoltan célozgat, vagy kerek-perec odavágja a dolgot. Előbbit manipulációnak, utóbbit agressziónak érezheti, aki kapja, és erre jön a válasz: "nincs jogod megmondani, mit csináljak".

"ha nem fogysz le, elhagylak", az zsarolás, mert egy konkrét cselekvést várok el, és feltételeket szabok"

Szerintem ez akkor zsarolás, ha a zsaroló tudja, hogy úgysem hagyná el a másikat. Ha tényleg elhagyja, ez így csak tényközlés.

Amúgy meg furának tartom a kettősséget, hogy sokan a kompromisszumokat szorgalmazzák a kapcsolat kezdetétől, de ne mondja meg nekik senki, hogy mit csináljanak. Az emberek személyes sértésnek veszik, ha én tudom, milyen személyiségű, habitusú emberrel tudnék legjobban együtt élni, és ha ezeket sorban megnevezem, tehát lesz egy lista, akkor mindenkinek lepattan az ékszíja.

A pozitív dolgokat soha nem említjük meg ("mé' kell azt mondani?"), így a kritika nagyobbat üt. Ha valakit dicsérek, mikor tetszik valami, akkor nem egy phasznak jövök le, akinek mindig csak baja van mindennel.

Mint mikor gyerekkoromban lecsesztek, ha rossz jegyet vittem haza, de nem mondták, hogy ügyes vagyok, ha jót. Pedig egyáltalán semmi erőfeszítésbe nem kerül kedvesnek lenni azzal, akit szeretsz, elmondani neki, hogy szereted, csinos, vagy jól áll neki ez az ing.

"Szerintem ez akkor zsarolás, ha a zsaroló tudja, hogy úgysem hagyná el a másikat."

Zsarolás így is úgy is, csak ebben az esetben blöff.