Milyen volt az összeköltözés utáni egy hónap?

Amikor szakítani akartam vele, akkor kb. 4 évre megváltozott és volt egy nagyon jó időszakunk. A gyerek születése után aztán megismertem egy újabb arcát, de azt inkább nem írom le, mert túl konkrét lenne. Azzal már nem tudtam kibékülni, de a gyereket nyilván nem lehetett már visszacsinálni, nem is akartam, mert miatta nem bánom végső soron.

Ő volt az egyetlen olyan kapcsolat az életemben, ahol fizikailag vonzódtam a páromhoz és szerelmes voltam, ezért nem akartam eldobni csak úgy. Nem volt senkim, az apámra se igazán számíthattam. Iszonyatos anyagi függésben éltem. Eladtam magam. Ha nem lettem volna olyan egyedül, akkor ki tudtam volna lépni. Pedig szerettem, de végső soron az anyagi nyomor miatt voltam rászorulva, hogy együtt maradjunk. A gyerek pedig a boldog időszakunkban jött. Legalább annyi jót is írhatnék róla, amennyi rosszat írtam. De nem torzítottam semmit. Az első év tényleg ilyen volt és ennyi év után is megmondja, hogy valóban, az elején ő nem szeretett úgy engem, ahogy én őt.

Most teljesen megfordult, azóta vagyok megbecsülve nőként, amióta más férfi is képbe került. Amíg a kutyának se kellettem, ő se becsült semmire.

Nekem egy picit rossz volt, de nem csak az első hónap, hanem kb az első 3.

Nagyon nehezen viselem a környezet változást. Gyerekkorom óta háromszor váltottam országot.

Amikor össze költöztünk úgy éreztem magam, mint egy megbolondult vadállat az állatkertben.

Nem felvágásból mondom, csak a szemléltetés miatt. Tizen sok évig Budán laktam egy nagy családi házban, ott volt a kert, a csend, a Duna, erdő, fennsík, lovardák és a napi kutyasétáltatós rutinom egy kupacban.

Aztán Pestre költöztem, a negyedikre, a kutyáim nélkül, minden számomra megnyugtatólag ható hely messze. Nem tudtam úgy elmenni sétálni, hogy csendben legyek, autók, zaj...nekem borzalmas volt.

Tudtam, hogy el fog múlni, akartam, hogy elmúljon, a párom is támogatott. Amimor csak tudtunk elmentünk csendes helyekre, erdőhöz, vízhez, hegyek közé.

Félreértés ne essék, gyerekként is egy társashában éltünk városban, de nyugis környéken, aztán az országváltásaim alatt is mindig, tudatosan olyan helyre költöztem ahol nyugi volt és sok természet.

Bejártam a nagyvárosokba dolgozni, de este mindig ott voltak a nyugodt csendes kutyasétáltatós óráim.

Itt nem volt ilyen lehetőségem.

Szóval nálunk ez volt az áthídalandó óriási probléma. Minden mást könnyen atbeszéltünk, megoldottunk.

Azóta már házasok vagyunk.

Jaj nekünk se volt valami jó.

O mar dolgozott akkor, én viszont friss diplomás voltam, akkor kaptam egy elég jól menő munkát, akkor vettem meg egy autot, meg ő is az mondjuk jó volt akkor sokat voltunk együtt.

De en nagyon sokat dolgoztam, reggel elmentem 7kor és volt hogy este 9re értem haza. Ügyvezető igazgato vagyok egy cegnel, Adi azert jobban viselte ezt, mert ő nem dolgozott annyit még már akkor ő jóval előbb dolgozott (1 évvel elobb diplomázott és nem is ugyanott dolgozunk hála az égnek)

Sokszor munkából hazafelé esve semmihez nem volt kedvem csak aludni, nemhogy főzni meg mindent, ezért sokszor rendeltünk meg néha ő is főzött(ha havi 1x jó kedve is volt xd)

Szexhez se volt kedvem, semmihez. Stresszes is volt a munka, elegem is volt, sokat sírtam. És rengeteget veszekedtunk, egyikünknek mindig volt valami baja, én egyszer össze is pakoltam és el is indultam haza, az utcán rohant utánam.

Szépen lassan normalizalodott a helyzet, én is jobban belerazodtam meg Ádi is szerencsére elég megerto volt, most 1 évvel később befogadtunk 2 cicát egy menhelyrol, nekem is több időm van, meg neki is, jobban megbeszeljuk a dolgokat. Viták vannak és lesznek is, az mindenhol van, de nehéz.

Nem véletlen mondják hogy akkor ismered meg a másikat ha mar együtt laktok.