Mennyire lettél házias a párod mellett?

Eléggé. Míg otthon voltam, a takarítás kimerült a szobám rendbe tételében. Mosogattam, anyámnak segítettem apróságokat a konyhában, de pl. az egész házat nem suvickoltam szívesen. Felmosni kimondottan rühelltem, pedig nem nagy a terület, amit mosni kellett, csak sok volt a földön a kacat.

Most meg ugye kell, mert más nem csinálja meg helyettem. Párom szokott segíteni, de mire hazaér, addigra én már a felét megcsinálom.

Szinte minden nap főzök is.

Szóval jah, az élet rákényszerít, ha nem akarom, hogy megegyen a kosz.

Én nagyon. Míg egyedül éltem, semmi motivációm nem volt a házimunkára, a főzésre, vagy bármire ami a minimális erőfeszítésnél többet igényel tőlem, mert minek? Úgyis csak én vagyok otthon, csak én látom, nekem nincs igényem többre. Engem nem zavartak a mosatlan edények a mosogatóban sem a foltok a tükrön. Minden házimukát addig halogattam míg vállalhatatlanul nem nézett ki a lakás. Ilyenkor egy napba telt kitakarítani, miközben általában azon gondolkodtam mennyivel értelmesebben el tudnám tölteni ezt az időt.

Mikor összeköltöztünk minden megváltozott. Hirtelen lett motivációm, lett valaki, aki miatt rendet tartottam, vacsorát főztem, amihez romantikusan meg is terítettem, mindent azonnal elraktam magam után vagy letakarítottam ha koszos lett. Ő egy csomó házimukát átvállalt tőlem így az kevesebb is lett meg mivel már van kinek mutogatni, ezért nem is éreztem elpazarolt időnek.

Poppertől kezdve jelenkor elismert pszichológusok és pszichiáterek mondásával élve:

Vannak nők akik beleszeretnek a farkasba és juhászkutyát akarnak csinálni belőle, ha nem lesz juhászkutya baszhatni, ha juhászkutya lesz meg baszhatni mert a farkasba szeretett bele.

A papucs dolgot pedig tisztába kell rakni, az udvariasság nem egyenlő a papucsággal.