Miért nem megy az együttélés? Csak egy év telt el.

Én is igénylem a magányt olykor. Nem azért, mert nem szeretem a párom, hanem mert egyszerűen csak ilyen vagyok.

Pont azért, mert tisztában vagyok azzal, hogy milyen vagyok és mire van igényem, bizton állíthatom, hogy én fél év után hajtépve menekültem volna egy ilyen kiskutya típus pasitól. Nincs baj azzal, ha más más igényekkel rendelkezik, csak akkor mi ketten nem passzolunk, mert sosem fogjuk tudni egymás igényeit kielégíteni.

Pont ugyanezt éreztem mindig minden kapcsolatomban. Megfulladok, nem bírom, frusztrál a jelenléte, pedig szeretem, bezárva érzem magam, pedig jöttünk-mentünk azért. Egyszerűen azt éreztem, hogy az agyamra megy az egész kapcsolat. Aztán rájöttem, hogy nem a kapcsolattal van baj, hanem azzal, hogy az igényeim nem nyernek teret. Szeretek magamban bíbelődni, akár csak elvonulni egy szobába, a magam kis vackaival, gondolataival foglalkozni és nehezen viselem, ha mindig a sarkamban van valaki. A férjem elég nagy százalékban azért (is) lett a férjem szerintem, mert vele az első pillanattól kezdve nem volt ez kérdés. Annyira természetesen tudta kezelni a magány igényemet és tudja a mai napig, hogy hihetetlenül természetesen érzem magam mellette. Ha érzem, hogy jön a frusztráció, kell a magány, simán elmegy egy éjszakára az anyukájához, hogy nekem jó legyen és ugyanígy van ez fordítva is. Neki is kell néha egy kis "lelki kikapcs".

Szóval meg kell tanulnotok ezt az igényedet kezelni. Fontos, hogy tudatában legyen, hogy ez nem ellene szól, pont hogy értetek. Vagyis semmit nem segít, ha azzal terrorizál,hogy ő milyen szomorú nélküled, sőt...