Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Annyira rémesen érzem magam emiatt, hogyan lehetne jobb?
Az a helyzet, hogy pszihológusnak tanulok, család-és párterapeuta szeretnék lenni, de itt vagyok 23 évesen, jövőre elvégzem az egyetemet, és sohasem volt kapcsolatom, szűz vagyok.
Ez sajnos pszichológiai szempontból sem egészséges, arról nem is beszélve, hogy gáz ez így, hogy családterapeuta szeretnék lenni. A normál életkor 17-21 év a szüzesség elvesztését illetően. Az összes barátnőmnek összejött egyetem első egy-két évében legkésőbb, nekem viszont merszem sem volt soha belevágni senkivel. Na nem mintha lett volna olyan jelentkező, akivel összejöttem volna.
Neten összehaverkodtam egy sráccal, aki 300 km-re lakik tőlem, ennek ellenére összejönne velem. Felnőtt ember vagyok, a jövőmet tervezem, ha eddig nem játszadoztam, most már nem kezdenék bele egy ilyen kapcsolatba. Arról nem is beszélve, hogy szabad hétvégém nincs, mert dolgozom egyetem mellett, szóval el se tudnék utazni hozzá, meg vele se nagyon tudnék foglalkozni, ha idejönne. Szabályosan csak szex lenne, minden más program nélkül, mert a vasárnap az egyetlen szabadnapom. Nincs jövőkép vele, amire építhetnék, mert ő nem költözne az én városomba, és én sem az övébe.Szóval ez így nem megy.
Meg ami visszatart az egész párkapcsolat témától, hogy nagyon szorongós vagyok, és jobbat érdemelnének nálam a pasik. Csak az a szomorú, hogy a normális, értelmes férfiak, akikre én vágynék, érvényesülnek az életben és bizony még egyetemistaként elkelnek. Akik 25 feletti szingli pasik, azoknak többnyire van valami baja, hozzám hasonlóan. Az viszont nem lenne szerencsés, ha ugyanolyan gondjaink lennének, mert ilyenkor nem tudjuk támogatni egymást, legalábbis baráti tapasztalataim alapján nagyon kellemetlen tud lenni, ha ugyanaz a gondunk és amúgy ezen kívül semmi közös nincs bennünk.
Borzalmas.
6-os: Hidd el, nem ér annyit az 5 év egyetem, hogy valaki elmondhassa magáról, ért az emberekhez is tudja is kezelni a problémáikat. És ez gáz. Arra jó az egyetem, hogy az ember felismerje a saját gondjait, de megoldást találni ezekre nem fog. Kezelési módokat itt nem tanítanak, csak adatfelvételi eljárások, tesztek, stb. van. Hogy mit mondjunk az embernek? XD Megtanultuk hogyan kell kérdezni, és mit kell kiszedni az emberekből egy értelmes elemzés felállításához. De arról semmit, hogy mivel lesz jobb a kliensnek.
Erre való a szakképzés, de ott még nem tartunk. És ehhez amúgy kötelező a 150 órás önismeret, amire a legtöbb egyetemistának nincs pénze, így nekem sem, majd ha lesz munkám. Mindenki tudja, hogy a diplomától nem lesz mestere senki a pszichológiának, az alapok megvannak a FELISMERÉSHEZ, de ennyi.
Magát meg úgy általánosságban nem nagyon tudja kezelni az ember, mert a pszichológiai kezelés alap feltétele az objektivitás. Magával szemben csak szubjektív tud lenni az ember a jelenben, a múlt eseményeit már képes objektumként tekinteni ezért ezeket könnyebb elemezni.
Az a kérdés, hogy miért szorongok. Tudom, hogy mi az oka. Tudom, hogy mitől lehetne jobb? Csak félig, de neki se tudok állni, hogy enyhítsek ezen,mert nem làtom objektíven. Ellenben múltbeli gondjaim közül sokat megoldottam. Most más miatt szorongok.
válasza:Kezdem érteni miért mondják sokan, hogy a pszichológusok nem tudnak segíteni és pénzkidobás...
Ezt tanulod évek óta, ezzel foglalkozol. Ismerkedj közelebbivel, aztán hajrá, nem kellene túlmisztifikálnod ennyire az első szexet
válasza: válasza: válasza:Írtam józan paraszti észről is...
Itt tömegesen sírnak a szingli pasik. A minőségi felhozatalt hagyjuk. De akkor se hiszem, hogy 300 km-es körzeten belül EGY fiú van, akivel tud haverkodni meg beszélgetni.
Logikus, hogy ÍGY tényleg nehéz kapcsolatot találni.
Először is, mivel a terapeuta nem sajátélményből dolgozik, hanem szaktudásból, nem kizáró ok a tapasztalat hiánya. Pl. egyetlen férfi sem tudja, milyen nőnek lenni, vagy fordítva. Mégis tud férfi terapeuta is segíteni a női klienseinek és így tovább. De ha már család: egy két gyerekes anya nem tudja, milyen egy háromgyerekesnek. Egy jó terapeuta nem tudja a kliense kríziseire a megoldásait. A jó terapeuta azt tudja, hogyan segítse a kliensét a saját problémái megértésében, feldolgozásában, és megoldásában vagy elfogadásában.
Tehát: a probléma nem a tapasztalat megléte vagy meg nem léte, ez közkeletű tévhit. A probléma az önismeret és/vagy szaktudás hiányával, a saját feldolgozatlan problémáink segítői folyamatba vitelével, az önreflexió és a folyamatok reflexiójának hiányában lehet, illetve azzal, ha a segítő szakember önmagával nincs rendben. A kulcs a tanulás és az önismeretönismeretönismert. Meg az önismeret. Desszertnek pedig egy kis önismeret. És a saját magunkkal való szembenézés.
válasza:Akkor amit én objektíven kiveszek a szavaidból, hogy a párkapcsolatokról úgy állítasz ki konkrét véleményt, hogy semmi tapasztalatod nincs benne. Ebben azért láthatod, hogy egyáltalán nem lehet igazad.
(Párterapeutás céljaiddal én nem foglalkoznék most)
23 évesen meg már sürget az idő valóban. Én a helyedben bevállalnám ezt a netes srácot, vagy szinte bármit. Mert a hátrány minden nappal egyre nehezebben behozható. Csak a tapasztalatszerzés miatt meg fogja érni. Egyszerűen kell, hogy tudd, mit is jelent neked egy kapcsolat, hogy tudd kit kell keresned, kivel tudnál jól együttműködni.
Nekem is későn, szintén 23 évesen lett kapcsolatom először. Én azelőtt kezdtem bele a pszichológiába. Hobbi szinten, saját érdekemból önfejlesztés céljából. Szóval én a megoldásokat kerestem, de nyilván nagyon sokat tanultam önismeretről, és az önvizsgálat általában fontos rész.
Persze nyilván defektes vagyok én is. Rengeteg gyermekkorból hozott rossz beidegződés, viselkedésminta nálam is (ez mindenkinél van), illetve egy nagyon mély szociális fóbiám volt/van. Előbbieket sikerült felülírni. Faterom egy hisztis durcás nárcisztikus agresszív típus. Szóval gondolhatod milyen mintáim voltak. Illetve a szociális fóbiát okozó trauma eredete is valahol őfelé lehet. De ugye az nem érdekes, mert a megoldásra volt szükségem.
Tehát... ebből nem tudom mit akartam kihozni 🤔😅
Na mindegy. Nekem egy viszonzatlan szerelmem volt egyetemen. Fél évre rá meg belefogtam a legjobba. Netes ismerkedésből van egy már három és fél éves kapcsolatom, ahol minden a legjobban megy 😃 szerencsém volt. Amúgy ha lehet, én kilépnék, és nem akarnék kapcsolatban lenni az elkövetkezendő 5 évben. De ha így alakult, most így marad. Szorongás miatt nem tehetem meg. Meg mert ő a legjobb barátom, lelkitársam.
Hogy hogyan illik össze a „minden legjobban megy” és a „kilépnék”?
-Nekem az a tapasztalatom az elmúlt 3 évben, hogy én nem vagyok alkalmas a komoly párkapcsolatokra. Ő igen.
És ez a lényeg. Nekem ez az a tapasztalat, ami miatt azt mondom, hohy TAPASZTALATOT KELL SZEREZNED! 🙂
-----
Egyszer szeretnék gyereket, és akkor talán az anyja mellett megragadnék. De én inkább mennék előre, fejlődnék, amíg nem vagyok a legjobban önmagam mindenből.
Ez azt jelenti, hogy: barátság viszont nem alakult semmi. Ebben kell fejlődnöm. A legnagyobb akadály a társas szorongás, mellette leginkább önbizalmi és kommunikációs gondok vannak nálam, azaz: nem merek és nem tudok odamenni emberekhez kezdeményezni, vagy ha nálam kezdeményeznek, nem tudok mit kezdeni a helyzettel.
A legjobban pedig egyedül lehet fejlődni és változni. Kapcsolat visszafog (alkalmazkodni kell. Viszonylagos állandóságot teremt - követel meg. Nem véletlenül).
Ezzel reagáltam a
„Tudom, hogy mitől lehetne jobb? Csak félig, de neki se tudok állni, hogy enyhítsek ezen”
részre. Szóval így most tökjó, hogy látom, hogy van, aki sok dologban hasonlóan van az életében, hasonló utat járt be bizonyis lelki dolgokban. Mindenképp szurkolok neked, hogy meg tudd valósítani magad! 🙂
Neked amúgy milyen szorongásod van?
Az előttem álló jövőkép nem egyszerű tészta és teljesen érthető, ha erre egyetlen férfinek sem fűlik a foga, ha más nők is vannak helyettem. Van egy húgom, aki értelmi fogyatékos. A szüleim 50 évesek, nem lesznek mindig mellette. Mire 50 éves leszek valakinek gondoskodnia kell a húgomról helyettük. Magamhoz kell vennem, mert ha nem tenném, belehalna a bánatba. Pontosabban én nem bírnám elviselni, ha egyetlen családtagjaként lemondanék róla és otthonba dugnám. Én erre képtelen vagyok. Az anyagi vonzatáról meg ne is beszéljünk, neki nem lesz nyugdíja, még mindig az a legolcsóbb, ha nálam/nálunk lakna.
Na már most ezen tervem hogyan hallgassam el a férj-jelöltem előtt? De ha nem is mondanám el, nyilván minden értelmes ember felfogja, hogy a húgommal nekünk kell kezdeni valamit a szüleim halála után. De még ha el is fogadja ezt a tényt, honnan tudjam, hogy ha belekerülünk a helyzetbe, mi lesz, mi lesz, ha nem bírja és elválunk? Iszonyatosan nehéz ezzel a teherrel élni és nem gondolkodni azon, mi lesz 15-25 év múlva...
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!