Lányok, mit gondoltok az ebben a novellámban a párja által bántalmazott fiúról?

Ez a novellám egy bántalmazó párkapcsolatról szól, amelyben a szerepek fel vannak cserélve (itt most a pasi a bántalmazott). Mit gondoltok a fiúról, a lelkivilágáról, érzéseiről? Főleg arra vagyok kíváncsi, női szempontból mi jön le. A novella:

A naplóbejegyzés

November 16. Egyedül vagyok. Most már csend van, csak a kezem remeg még írás közben. Pár perce még hangos kiabálás szelte át a házat, s csak a négy fal a tanúja mindannak, amit velem tett. Ma ismét bántott és megalázott Zsófi. Mindez pár nappal a 22. születésnapom után történt, amikor még minden olyan jó volt, s megint hirtelen rossz lett. A lelki és a testi fájdalom furcsa elegye keveredik bennem. Hogy jutottam ide? Most itt vagyok az ágyamban, félelemtől és magamra utaltságtól reszketek, kesze-kusza gondolatoktól terhelve, a könny pedig csak épp kicsordult, de nem tudok most sírni, talán majd később. Muszáj kiírnom magamból a fájdalmat, gondolataimat, összegzésemet ebbe a naplóba, hogyan is jutottam ide, mert senkinek sem beszélhetek erről. Tanácstalan vagyok, de nincs, akivel megosszam a helyzetem.

A környezetemben titkolom, hogy bántalmaz, mert szégyellem. Bántalmazni a nőket szokták... Nekik van támogatói csoportjuk a neten, a bántalmazott nőknek... hogy jöjjek elő azzal, hogy ez nálunk fordítva van? Mélységes szégyen lenne bennem. Nem tartanának férfinak, s hozzá tennék, miért nem ütök vissza vagy miért nem hagyom el? Nem értenék a helyzetemet. Lehet, nem is vagyok férfi, de szívből gyűlölöm az erőszakot! Gyerekként is mindig a fiúk és a felnőtt férfiak erőszakoskodtak körülöttem, sok durvaságot láttam, s mindet ők követték el... Így volt ez a szüleim esetében is. Félénk gyerek voltam, inkább a lányokkal barátkoztam, tőlük nem kellett félnem. Utáltam a fiúkat az erőszak miatt. Gyűlöltem a saját nememet, nem is akartam hasonlítani a többi srácra. Megfogadtam, hogy ha rajtam múlik – márpedig ez legtöbbször a férfiakon múlik –, akkor nem lesz erőszak sose az én párkapcsolatomban. Ha attól lesz férfi valaki, hogy durva, akkor inkább ne is legyek az. De ettől még én is ember vagyok; békére vágyom, biztonságra és szeretetre. S amit kaptam helyette, valami egészen más volt...

Nemrég csapta be maga után az ajtót Zsófi, amikor elviharzott itthonról. Bizonyára a céges ügyeit ment intézni. Előtte még egy veszekedésre is futotta neki, de ezen nem lepődöm meg, hiszen fiatal, energikus, igazi modern üzletasszony, csak egy évvel idősebb nálam. Határozott, hatékony és kemény – amely tulajdonságait csak felerősíthették, hogy korán meghaltak szülei egy balesetben és így örökölte az egész családi vagyont, házat, céget, befolyásos üzleti kört, hatalmat, kiváló ügyvédi kapcsolatokat. Most is az ő házában vagyok. Neki köszönhetem, hogy a karrierem is elindulhatott, mert tőkével támogatott. Itt, ebben a házban övé a szó, ő a ház ura, úrnője – itt minden róla szól. Ő kettő az egyben: a vagyonos, patriarchális „kenyérkereső” férfi női kiadásban és a mai modern, egoista-önző lányok keveréke. A jövő nője.

Akkoriban, amikor összejöttünk, még rendesnek tűnt és valóban az is volt. Ő választott engem, én csak fogadtam a közeledését. Zsófi nagyon megnyerő volt, nemcsak szépsége miatt, hanem a személyiségével is el tudta csavarni a fejemet. Teljesen magába bolondított. Úgy éreztem, eljött álmaim nője. Háza, kocsija, cége is volt, mindez olyan álomszerű volt, mégis valós; saját szememmel győződtem meg róluk. Igaz, mindezek engem nem érdekeltek annyira, nekem a nagy Ő volt a minden. Mivel Zsófi vezeti a céget és teremti elő a jövedelmünk nagy részét, övé a vagyon, én pedig főleg csak itthoni munkát végzek kezdő fizetéssel, s jóval kevesebbet keresek, mint ő, így részben a több időmnek is köszönhetően én vezetem a háztartást itthon. Én szívesen megcsinálom helyette a takarítást, mosást, főzést, bevásárlást.

Egy idő után kezdtem igazán megismerni Zsófit. Félelmetes. Egyik nap még minden rendben köztünk, aztán hirtelen megváltozik és minden összeomlik. Mintha nem is ő lenne az... Hirtelen türelmetlenné válik az egyik percben még kedves lélek, bekattan a temperamentum, s jön, ami jön... Másnap pedig? Mintha mi sem történt volna. A bűntudat pedig bennem van, s ha épp nincs, akkor majd ő belém helyezi. Elülteti bennem. Öntözgeti, gondozgatja, hadd növekedjen az a bűntudat: hogy mindenért én vagyok a hibás.

Zsófi már nem bánik úgy velem, mint régen. Egyenlő felek a párkapcsolatunkban? Egy összetört álom... Helyette elnyomás. Közös döntések, egyetértés? Legfeljebb abban, hogy nekem kuss van, s ebben egyaránt én is hibás vagyok. De én ilyen voltam mindig is, csendes, visszafogott, udvarias, sose erőszakos. Én másként próbáltam érvényre juttatni elképzeléseimet. Bizalommal, szeretettel, örömmel. Intelligenciával. Az erő pedig győz felettem, Zsófi akarata érvényesül. A szépsége megbódít, megbolondít. Elvégre, mégiscsak férfi vagyok, s ez a végzetem... A manipulálása, bűntudatkeltése, durvasága, könyörtelensége, játszmázásai mind-mind legyőznek, eluralnak. Ahogy a sötétség, félelem elhatalmasodik, a rettegés fokozódik bennem. A széttört tányérok pedig ott vannak még a konyhában a földön...

Amint e sorokat írom, egy rémálom képe kel életre bennem. Menekülni szeretnék, de nem tehetem. Ez a történet már nem csak rólam szól... Kezdetben csak egy pofon volt. Akkoriban a döbbenettől nem tértem magamhoz. Ilyen megtörténhet? Milyen ilyen? Ugyan! Ez csak egy pofon volt, semmiség. Fél évvel később pedig az a lila folt is csak semmiség volt – ahogy fogalmaztam –, amikor rákérdezett a kolléganőm – egy kis „sportbaleset” nyoma. S ne kérdezd, miért kaptad – nem az számít, az erőszak semmire nem jó válasz.

„Persze, persze hogy megbocsátom Neked, Zsófi, amit tegnap tettél velem! Hisz' szeretlek és már ölellek is!” S mindig csak így megy. Újra és újra. Lehet szeretettel küzdeni az erőszak ellen? Szeretni, ölelni sokkal jobb, mint gyűlölni. Nehezebb pedig sokkal azt szeretni, aki így viselkedik velünk, de nekem csak ez a bestia jutott – nekem ezt a gonosz boszorkányt kell megcsókolnom, a királyfiknak se jutott különb. Szépséges Zsófiának hacsak belső szépsége volna... Ő is jóképűnek mond engem, mégis ami igazán számít, azt nem veszik észre az emberek, s nincs kilátásom, reményem se, hogy a társtalan és társas magányon – illetve Zsófin – kívül valami jobbat találjak. Neki legalább kellek, Ő legalább nem hagy el. Valami van bennem talán, ami még fontos számára.

Ebben a magából kivetkőzött szörnyűségben megláttam azt a kevés jót, amiért lehet Őt szeretni, s mégis néha a pokolra kívánom... De nem tehetek mást. Már hárman vagyunk, pár napja tudtam meg. Ezzel egy életre magához láncolt. Kiismert, tudja, milyen vagyok. Nekem a jövendő gyerek fontosabb a saját egom hajtásánál. Megfogadtam – s ezt Ő is tudja –, hogy a gyerekem nem fog csonka családban felnőni, az enyémnél előbbre való érdek lesz az övé, s mindig a gyereket fogom védeni. Őt legalább tudom védeni, magamat nincs miért. Mert igenis én tehetek róla, én vagyok a hibás, én hagyom magam, ezt a sorsot én vállaltam, mert nem tehetek mást. Ez már csak így marad.

És már takarítom is össze az összetört tányérokat, az egyikkel majdnem eltalált. Ne kérdezd, miért, ez időről időre bekövetkezik úgyis. Ő ilyen, ez nem változik. Ma este is bocsánatot fog kérni majd. Mégis közben a lapát és a seprű kiesik a kezemből, térdre rogyok és tenyeremet az arcomra helyezve sírok keservesen – én nem ezt akarom, miért viselkedik így velem, én csak békét akarok és szeretni, és egyéb fájdalmak törnek fel belőlem. A fejbőröm is fáj még, ég egy részen, ott arrébb pedig egy kitépett hajcsomó, ezt is megtette velem. Amikor pedig hazajött, ismételten elérte, hogy kiengesztelt. Lehet, nem vagyok normális, de olyan jó érzés átölelni, szeretni, kibékülni, s megbocsátom neki a tányérok szétzúzását, a különféle megalázásokat, ahogyan kiabált velem, sértegetett, pofont adott, hajamat kitépte. Talán egyszer győz majd a szeretetem és megváltom a helyzetem s jobb emberré teszem Őt. Az erőszak nem megoldás, én sose ütöttem vissza, csak védekezni próbáltam, ahogy tudtam. Este van már, megyek is mosogatni. A naplóbejegyzésemnek mára vége.

---

Azt pedig már csak a fenti négy fal itta be a lenti mosogatás közben, ahogyan Zsófi ágyában laptopján a netet pásztázva, kaján mosolya kíséretében felnevet: „méghogy „Zsófi”, méghogy novella! :)”