Nektek volt olyan szerelem, plátói szerelem ami nem teljesülhet ezt be?

Mert nem gyaloglok át embereken, családokon, gyermekeken.

Az adott szó, igéret kötelez.

A házasságtörés meg bűn volt/van/lesz.

És az ember ha akar a világ legnagyobb kisértéseiben is meg tud állni.Egyenesen, még ha bele is görnyedt egy kicsit, de később feláll, és ujra egyenesen jár.

Emberek vagyunk nem gépek, és sokszor a keskeny út a világ leg nehezebb dolga, még akkor is, ha tálcán kínálják az arannyal bevont szélesebbik utat és a világ legkönnyebb dolga lenne rálépni.

#2 Pont így teszed tönkre, hogy becsapod...nekem nem esne jól, ha kiderülne, hogy a férjem más nőt szeret, de velem van. Mondjuk az is fájna, ha más nőért hagyna el, de idővel elfogadnám, és talán így nekem is esélyem lenne, megtalálni a tényleges szerelmemet...:)

Mellesleg az emberek 99%-a nem a másik felével/(szerelmével) van együtt.

#5

Ennek eldöntését inkább bízd az érintettekre.

Igen volt.

Összetett ugyanakkor kellő határozatlanság keveréke mindaz, amit most eme drámai színdarabban olvashattok. :]

Igen, ez egy dráma. Amit komolyan vettem. Na nem az az ömlengős, de velős.

Ma már olyan ez a számomra mint egy film. Egy olyan szerepet kaptam, amit meg kellett éljek ahhoz, hogy több lehessek. És kevesebb.

Jelentem a darab elkészült, a vágás a helyén van. Jó olvasást :]

---

Munkahelyen ismekedtünk meg. Rögtön az elején még nem tudtam, hogy foglalt, illetve ő sem tudta, hogy én az voltam.

Szép lassan napvilágra kerültek a dolgok.

Ő valamiért ott szerette volna hagyni a párját, az én részemről meg nem engedett a lelkiismeretem. De mint látni fogjátok, űztem a vadat, belementem. Vállalom, ez is én voltam akkoriban.

---

Azonnal megtetszett. Annyira elragadott mindene, hogy sokáig azt gondoltam, ő lehet az Egyetlen. Mindene a helyén volt. Gyönyörű külsővel áldotta meg a természet, ugyanakkor szórakoztató volt, kellően laza, mindemellett intelligens és intuitív.

Beszélgettünk, leveleket váltottunk. Olyan részletekben számoltam be neki mindent, hogy még magamon is csodálkoztam. Mondhatni a múzsám lett.

Bevallom, ahogy kezdtem megismerni, még egy találkozóra is elmentem vele. Bent ültünk egy tatai vendéglőben és nagyon élveztem a személyét, társaságát. Tudtunk együtt önfeledten nevetni.

Mind a ketten busszal jöttünk és mentünk.

Aztán valami beütött. Még nem tudtam, hogy mi az ami nyomaszt, hiszen olyan jól éreztem magam. Minden rendben ment, hát akkor mi ez?

Honnan jönnek ezek a negatív gondolatok és miért esik rosszul? Miért?

Aztán beugrott. A párom arcát láttam a fejemben, szinte beleszédültem. Egyszerre a derű elmúlt. Előtérbe került és mindaddig, mint egy igazán éretlen személy, nem is voltam hajlandó belegondolni abba, hogy mit érezne a másik fél.

Azonban hajtott a kíváncsiság, a megismerés szándéka.

Észrevette rajtam, hogy egy ponton nem úgy állok hozzá, ahogy azt ő szeretné. Nem is ültem le mellé először a buszon, majd egy kicsit később mégis csatlakoztam. Rá is kérdezett:

- Miért ültél mellém?

Észrevette a hangulatomban beálló változást.

De nem tudtam felelni. Egy hangszálam sem tudott rezdülésbe jönni, egyre csak a párom arca lebegett előttem, mert tudtam, hogy (rá nézve), nem cselekszem helyesen.

---

Határozatlanság a köbön:

Teltek a napok, majd a hónapok. De nem tudtunk se össze, se leakadni egymásról. Én sem hagytam ott az akkori páromat. Nem ment. Szerettem. De mint ha a múzsám ezt nem értette volna meg és azt hiszem, akkoriban nem is tudtam neki ezt világosan megfogalmazni.

Kollégám kérdezte is, történt már valami?

- Tibikém, ez egy hosszabb történet lesz, ezt előre tudom. Nem fog egyik napról a másikra megoldódni. Túl komplex az egész, így adok egy kis időt ennek.

Napok, hetek teltek el, néha csak egy kis mosolygásra futotta; nem dolgoztunk közel egymáshoz. Elbizonytalanodtam a kapcsolatomban és először életemben azt éreztem, hogy nem vagyok képes mentálisan felülkerekedni azon, ami az én lelkem bugyraiból törnek elő, illetve amit a másik személy hoz fel, pusztán a jelenlétével is. Mindeddig még számomra is ismeretlen vot ez az egész. Meg kellett a harcot vívnom magammal.

Ekkor főleg arra gondoltam, hogy kilépek a kapcsolatomból, mert az a lány többet érdemel ennél. Megyek azért, akiért rajongásig voltam.

De nem így lett...

Akkor döntöttem úgy, hogy otthagyom a munkahelyem, keresek egy másikat, mert széttép az érzés, amit ez a huza vona ébresztett fel bennem. Gondoltam jobb elmenni és nem gondolni rá, mintsem attól kínlódni, hogy mi lesz akkor a párommal, ha mégis...

Egyfajta kettősség ébredt tudatára bennem. Egyfajta jellemvonás.

Egy attitűd, nevezzük bárminek is, eddig még nem találkoztam ezzel, de ha mégis, akkor sem ilyen erőteljesen.

Tehetetlen voltam és nem tudtam megfogni a dolog lényegét. Ez még gyerekfejjel történt, így nem igazán láttam túl azon a döntésen, amit még nem hoztam meg.

Nem volt más választásom. Magamba kellett nézzek és belső iránytűimet használtam ahhoz, hogy ha rontottam is, valahogy helyre hozzam ezt.

A történetet nem úgy kezdtem, hogy a páromnak elmondtam a történteket, pedig így volt. Már az elejétől kezdve. Akkori énem kegyetlenül önző volt, amit eltakart az egóm. Ezt még nem láthattam, mert nem voltam elég érett ahhoz, hogy megértsem, őt is szenvedésnek teszem ki, már az elejétől kezdve és magamnak is ártok.

Nem láthattam, mert ez volt a cél. A fejlődés, hogy túlléphessek az egón és képes legyek mások szemével is látni a világot.

Férfi és nőtársaimnak üzenem. Megértette. Nem hagyott el ezért. Biztos sokan megtették volna...De ő nem!

Tudjátok mi történt? Még jobban tiszteltem ezért! Mert megmutatta, hogy az ösztönök és benyomások láncán raboskodó férfit (így tekintek az akkori önmagamra) meg lehet érteni. Ő pedig kinyílvánította szeretetét, ezzel is megerősítve a bennem élő szerelmet amit iránta újra képes voltam érezni.

Elfogadtam, hogy ami nem lehet az enyém, azt el kell engednem, mert egészségtelen a ragaszkodás, ha nem tudsz dönteni. Ehhez bizony fel kell nőni.

Itt vagyok, de más vagyok. Elsüllyedt az, aminek el kellett és a felszínen maradt mindaz, ami életrevaló és jó.

---

A tanulság? Olyan nincs. Mindenkinek meg kell vívnia a saját harcát, még ha közben helytelenül cselekszünk is. Ekkor tudjuk meg, hogy kik vagyunk mi igazán, ott legbelül.

Növekedés nincs fájdalom nélkül, még ha sajnos néha olyannak is okozzuk, aki nem tehet semmiről. De semmi sem jóvátehetetlen...

Rossz kisfiú voltam? Bizonyára... Te fogsz ítéletet momdani felettem? Biztosan nem.

Az árat előbb - utóbb meg kell fizetnünk...

De ha így is lenne... Nem szeretnéd tudni, hogy ki vagy valójában???

Kedves utolsó, én nem ítéllek el egy percig sem. Hacsak azért nem, mert sokáig hülyítettél egy lányt. Hogy jól döntöttél-e, azt neked kell tudnod. Nyilván nem tehetsz az érzéseidről, de amíg ennyire bizonytalan voltál, nem lett volna szabad reményt kelteni másban. Az érzéseidről nem tehetsz, azok kezeléséről már igen. Én azt tartom, nem emberi elvárásoknak kell megfelelni, de vannak kötelességek. Ilyen pl. ha van már közös gyerek. Nyilván olyankor már nem feltétlen elegendő ok a szakításra a szerelem érzése. De nagyobb bűnnek tartom, amikor emberek megfutamodnak a szerelem elől, cserbenhagyva azt, akibe igazán szerelmesek, ki önvédelemből, ki társadalmi elvárások miatt, és inkább élnek egy biztonságosabb kapcsolatban, ahol nincsen az a veszélyes lángolás. Te tudod, kit szeretsz igazán.

Minden eset más és más. Volt élettársamat elhagytam a szerelmemért és jó döntés volt, az volt a bűn, hogy valaha elfogadtam a közeledését, pedig sose szerettem. Aztán a házasságom egyik mélypontján jött egy veszélyesen helyes fiú, kezdődtek bennem az érzések, de a férjemet kerestem benne és ezért az volt a jó döntés, hogy lezártam azt a vonzalmat és azt választottam, akit igazán szerettem: a férjemet.

Szóval szerintem akkor követ el bűnt az ember, amikor nem azt választja, akit szeret.