Van itt olyan aki megbánta, hogy nem vállalt gyereket?

Nem tudom. Nekem sem jön az ihlet egy gyermekre. És nagyon zavart amikor a rokonság cseszegetett vele.

De a helyzet az, hogy én túl önző és hirtelen haragú vagyok. Plusz depresszív. Ennek meg nem akarom kitenni a saját gyerekem. Gyerekként én bánom, hogy megszülettem, mert anyám ezt végigjátszotta velem. (megtaláltam a testét az öngyilkossági kísérlet után, nekem kellett kirángatnom a depresszióból, lelket verni belé, tűrni a hiszti rohamait és siránkozását, hogy neki milyen rossz az élete, majd levezetni a haragját... mindezt kiskamaszként)

Inkább nem szülök. Én tudom milyen érzés amikor úgy kell élned, hogy fogalmad sincs minek élsz. És nem akarom ezeket a problémákat az én gyermekemnek átadni. :(

Nem akartam soha gyereket, most 38 évesen sem érzem másként.

Jobb is, hogy nincs, mert tartósan beteg lettem,a gyerek csak nyűg lenne ebben a helyzetben.

Én is belegondoltam ebbe, mert ha anyukám meg tesóm volt csak. Anyukám meghalt. Ha a tesóm is meghal egyszer, akkor ennyi. Nincs több olyan ember az életeben, akiket szeretek. És egyedül lenni tényleg rémisztő. Szerintem sokan ezért vállalnak gyereket.

Én meg nagyon nem akarok.

Én már tudom, hogy meg fogom bánni, mert ha kihal a rokonság, ès az asszony (vagy elválok tőle) akkor nagyon rosz lesz egyedül.

Karácsonykor senki nem jön, se a hétvégéken, nem fog felhívni telefonon se senki.

Vagy összejövök egy olyan nővel akinek lesznek gyerekei, unokái.

Én nem akartam. Néha átfutott az agyamon, hogy valami kimarad az életemből és egyszer talán, ha máskor nem, a halálos ágyamon megérint a tudat, hogy kár, hogy így alakult, de alapvetően azt gondolom, én annyira utáltam a gyerekeket, hogy nem bántam volna meg.

De 35 éves koromban mégis anya lettem, tulajdonképpen a férjem kedvéért és azóta tudom, mit veszítettem volna, ha kihagyom. Egy meseszép porcelánbabát. Imádom. Ha vele valami történne, meghalnék...

Öhm, nem tudom az én válaszom mennyire releváns. Én sem akarok anya lenni, igazából egy porcikám sem kívánja, de tudom, hogy idősebb fejjel bánnám, hogy kimaradt. Nem csak öregen, hanem már negyven körül érezném. Ez is egy tapasztalás, egy kaland. Egyszerűen ba szná a csőrömet, hogy a világ egyik jelenségét én nem értem, nem éltem át, semmi közöm hozzá.

Nekem is vannak hibáim, rengeteg. Én is túlaggódok, megfelelési kényszerem van, állandóan bizonytalankodok, lusta is vagyok, hisztis. És akkor mi van? A szüleimnek is vannak hibái, a testvéreimnek is. Akkor mi nem érdemeljük meg az életet? Nem érdemeljük meg, hogy továbbadjuk az életet? Talán gőgösen hangzik, de nálam sokkal hanyagabb, felületesebb, elviselhetetlenebb embereknek is van gyereke, csak bennük nincsenek kételyek. Miért csak engem tántorítsanak el a rossz tulajdonságaim?

Érdemes benézni egy baba-mama csoportba. Mint a hiénák, olyanok egymással a nők. Jó anya nincs, csak szar anya, éppen ezért nem félek attól, hogy én is rossz anya leszek. Tudom, hogy mennyi mindent el fogok rontani. Mindenki elront dolgokat, a szüleim is, mégis szeretem őket.

Azért is szeretnék gyereket, mert nagy családban nőttem fel. Látom a szüleimen, hogy örülnek a három gyereküknek, örömmel emlékeznek vissza a családi nyaralásokra, a gyerekkori csínyeinkre. Annyi közös emlékünk van. Én is szeretném átélni azt az örömöt és büszkeséget, amit ők éreznek, ehhez pedig el kell viselnem azt a sok szart, ami a gyerekneveléssel jár.

Talán ebből látszik, hogy én észből akarok gyereket, nem anyai ösztönből. Nem akarok babázni, a hideg is kiráz ezektől a női gügyögésektől, hogy beszűkül a tudatuk és a gyerek lesz az isten, a férj meg le van pattintva, minden másnap posztolnak egy képet, ahogy a Trüntyike éppen jobbra néz, utána meg balra, és azt mondta, hogy kutykuty. Én ráadásul nem is szeretem a gyerekeket, de nagyon kíváncsi vagyok arra az emberre, akivé a gyerekem fog serdülni. Szeretném őt megismerni, szeretni. Ennek az az ára, hogy szembe kell mennem a pillanatnyi késztetéseimmel és az eszemre kell hallgatnom. Ismerem magam és amikor már kifutottam az időből akkor a saját gyerekkori élményeim miatt előtörne belőlem az, hogy milyen kár, hogy én nem tudtam olyan családot alapítani, mint amiben felnőttem.

Néha jó lenne itt egy gyerek, de nekem egy gyerekkel töltött nap után két hét magány kéne.

A gyerekre úgy gondolok, mint akit "kerülgetni kell" a saját otthonomban. Akire folyamat figyelni kell. Felnőtteket sem bírok elviselni sokáig, hát még egy gyereket, aki folyamat beszél, sír, nevet, zajong, állandóan kell neki valami... Amíg ez nem változik, addig nem kell gyerek.

És ha megbánom? Na akkor mi van? Egy csomó mindent megbántam már. De ha vállalnék és utálnám, amivé lett az életem miatta, akkor gyűlölném magam.