Miért életképtelenség az, ha úgy érzem barátnő nélkül nem vagyok teljes ember?

"a boldogsága nem lehet teljes és felhőtlen, ha nincs kivel megosztania azt" - Ez oké, ezzel nincs is probléma, ez alapból ott van az emberekben, kimondatlanul is. Egy ismerősömtől hallottam egyszer az alábbi mondást: "A megosztott öröm dupla öröm, a megosztott bánat fél bánat." Persze.

A gondok ott kezdődnek, hogy nagyon sokan vannak, hogy egyébként tényleg úgy gondolják, hogy ők egyedül minek csináljanak ezt-azt, majd ha lesz társuk, csinálják, pl. minek fizessenek be utazásra, majd ha lesz kivel, minek menjenek ki egy rendezvényre, majd ha lesz kivel... stb. És én pl. erre mondom azt, hogy én egyedül is megteszem azokat a dolgokat, amiket akarok és megtehetek, egyedül is utazok, egyedül is kimegyek egy engem érdeklő rendezvényre, egyedül is beülök moziba (volt, hogy egyedül ültem a teremben, és így is levetítették a filmet), egyedül is elmegyek kocogni... stb. És nem akarok olyat magam mellé, aki másra vár, hogy valamit csináljon, amit akar.

Többször írtam már az alábbi példát, de szemléletes, ide is leírom, lehet, hogy lesz, aki ráismer, mert már olvasta más kérdésnél.

Volt egy kollégám, akivel egy irányban laktunk, és egy szakaszon összefutottunk munkába menet. Van egy jó fényképezőgépe, bár nem aknázza ki teljesen ezt a hobbit. Egyszer megemlítette egy ilyen reggeli munkába menet közben, hogy milyen érdekes lenne, ha minden reggel készítene egy fotót, és év végén összerakná az egészet. Azóta sem csinálta meg, pedig ez évekkel ezelőtt volt.

Én pl. szeretek utazni, de nem tehettem meg mindig, és most is vannak korlátaim, de azért amikor tudok, akkor megyek. 22 éves voltam, amikor anyagilag függetlenebb lettem, és megtehettem, hogy befizetek egy rég vágyott utazásra, az olasz Velence volt a cél. Próbáltam ismerősöket befűzni, de valahogy senki sem akaródzott elindulni. Én meg úgy voltam vele (pár hét próbálkozás után), hogy a fene fog rátok várni, elmentem a Keletibe az akkori nemzetközi jegypénztárba, és vettem egy retúr jegyet egy héttel későbbre, ez kb. 11 éve volt, utaztam, egyedül, nőként, 22 évesen, elmentem, egy napot mászkáltam, aztán jöttem haza.

Érzékelhető a különbség?

Én az a típus vagyok, aki elintézi, amit akar, aki törekszik rá, és nem csak álmodozik meg malmozik, hogy majd valakivel... És a hozzám hasonlóakkal jövök ki leginkább. Lehet együtt is szervezni, persze, csak nem mindig úgy jön ki, vagy ha éppen más programra akarunk menni, akkor nem kell mindenhova együtt, és ne legyen abból probléma, hogy engem ez érdekel, téged az, és ütközik, mert meg lehet csinálni azt is, hogy én elmegyek ide, te oda, aztán majd mesélünk, milyen volt. Mondjuk én meg akarom nézni a Miss Saigont, amit mostanában szökőévenként egyszer adnak, te meg inkább a jégkorong válogatott meccsére vagy kíváncsi, nem kell feltétlenül valamelyikünknek lemondani arról, ami érdekli, akkor én elmegyek az előadásra, te meg meccsre. Egy párkapcsolat nem arról szól, hogy össze vagyunk nőve.

Nem álszentségből írtam, amit írtam, hanem nekem egyszerűen ez jött be. Egyedül ugyanúgy keresem az élményeket, ahogy barátnővel szoktam, ha épp van. Rengeteg egyedül is élvezhető dolog van, és inteovertált személyként főleg ezeket is részesítem előnyben. Nálam a társ az két külön személyt jelentett mindig is. Néha elgondolkodom azon, vajon milyen lehet a teljes ragaszkodás a másikhoz, milyen, mikor tényleg ketten vagytok egy egész, de az a dolog nekem nem működik.

Lehet kérdező, h te más vagy. Nem megbántani akartalak, hanem felvázolni egy működőképes alternatívát.

14-es voltam.

28/F